Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
testét a kor már elgyengítette s nyugalomra kárhoztatta - köny- nyekre fakadának. A dalok után egy féleszű szkíta szunnyogott be. . . csudálatos és képtelen sületlenségeket zagyváit össze, s ezzel mindeneket nevetésre fakasztott. A HUNOK MUZSIKÁJÁRÓL Alighanem a hunoknak erős ritmus-zenéje volt az a formabontó, idegenszerű muzsika, amely Pannóniától Kelet felé egészen a Nagy Falig és vissza visszhangzott. Sőt át is hatolt a Nagy Falon! Mert Kína történetírói is megemlékeznek a hun zenéről. „Eszak-Kína »barbár« - kínai nyelvű, idegen jegyeket hordó - költészete még elárulhat bizonyos ritmikai-poétikai sajátosságokat a sztyeppéi dalokról -írja Ecsedy Ildikó, a jeles orientalista -, arról nem is beszélve, hogy a történetírók a saját, kínai származású lázadóik és az idegenek kárhoztatásakor egyaránt valami »buja«, »kicsapongó« zenén botránkoznak meg, amely veszélybe sodorja a kínai »szertartásokat«, s hogy a kínai zene megújulásai, fellendülései tagadhatatlanul és kimutathatóan idegen gyökerű- ek.”'4 Nem érdektelen s nagyon is figyelemreméltó dolog az, hogy utóbb a-nomádságnak, a lovaspásztor pusztai népeknek hagyatékát öröklő - avarok zenéjének más - szláv - népekre való átsugárzása tűnik fel az európai kortársnak! Mintha csak a népvándorlás kori Kína szavát ismételné meg a bizánci Theophylaktos a VII. században. 28
