Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
aki muzsikáljon neki. Ennek így sehogyan sincs társadalmi funkciója! Az, hogy ezeknek az Árpád-kori igricfalvakban lakó zenészeknek a gyakori - szinte évelő - Árpád-kori háborúkban tábori, katonazenészi szerepe is volt, mint sejtés - divatosabb szóval: munkahipotézis -, e dolgozatommal merült fel először. Eszerint az Árpád-házi királyok korának igricfalvaiban élő muzsikusaink nem azt lesték esztendőn át: mikor téved, avagy vetődik éppen arra a király, hogy elszórakoztassák őt. Ellenkezőleg: ők a véres kardot1 lesték, a királyi hadba hívást. Hogy — szinte évről évre - hadra keljenek, s a seregben mint a sereg vezérletéhez kellő kürtösök, dobosok, síposok dolgozzanak. Tradicionális hangszerük a dob, a kürt és a síp. Mivel pedig legrégebbi seregeink lovas hadseregek voltak, legrégebbi hadizenészeink is lóháton verték dobjaikat, fútták kürtjeiket, sípjaikat. Ezt — a lovasított hadizenét — azokon a külföldi helyeken, ahol zömmel gyalog harcoltak, s gyalogos harc volt a divat- mint magyar sajátságot hangsúlyozták. Sőt Nyugat-Európá- ban a lovas üstdobot még a XV-XVI. században is magyar jellegzetességnek találták. 1457-ben Franciaországban V. László király leánykérőbe küldött csapatának lovas üstdobosai feltűnést keltettek. VIII. Henrik angol király utóbb magyar típusú üstdobokat vásárolt. Tábori hangszerként használták még a dudát meg a dorombot is. 1573-ban II. Vilmos bajor herceg Julius von Salm grófot bízta meg azzal, hogy szerezzen, szerződtessen neki magyar dudást. („. . .einen ungarischen Sack Pfeiffer mit seinem ungarisch Instrument und Kunst. . ,”)2 A szájba helyezhető s a kifúvott levegőnek zenei hangot adó 254
