Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

Mégpedig azt, mit is művelt Buchier mester a mongol hadifogságban. így megtudjuk: Mengü kán a jó hírű ötvösnek háromszáz jasztukot, azaz háromezer márka súlyú ezüstöt adott, ötven iparossal, hogy néki egy »#£ji/£ö7ö'-korcsrnálló ezüst csodafát készítsen.

A bámulatos műről Rubruki Vilmos ekként emlékezik meg: „Mengünek vala Karakorumnál, a város falai mellett egy csodálatos nagy udvara, amelyet téglafal vesz körül, mint nálunk a szerzetesek perjelségeit. Van itt egy nagy palota, melyben évente kétszer rendez tivornyázást. Egyszer húsvét táján... és egyszer nyáron. E nagy palota bejáratában, mivel csúnya látvány volt a tejjel és más italokkal teli tömlőket behurcolni ide, a párizsi Willelmus mester egy nagy ezüstfát készített számára, melynek gyökereinél négy ezüstoroszlán hever, belsejében csővel, és mind kancatejet okádik. A fa belsejében négy cső vezet egészen a fa csúcsáig. És mindegyiken egy-egy aranyozott kígyó tekeredik farkával a fatörzsre. A csövek egyikén bor folyik. A másikon karakumisz. A harmadikon bal, azaz mézből készült ital. A negyediken rizs-sör, amit daraszunnak mondanak. És minden ital felfogására egy ezüstedényt készített a fa lábánál. A négy cső között a tetejére egy trombitás tartóangyalt csinált a mester, és a fa alá egy fülkét, ahol egy ember el tud rejtőzni. A fa közepében egy cső vezet egész az angyalig. Először fúvókat (sípokat) készített Willelmus mester, de nem adtak elég szelet. A palotán kívül egy kamra található. Ebben a kamrában tárolják az italt, és itt állanak a szolgálattevők, öntésre készen, ha az angyalt trombitálni hallják.

Mikor tehát kifogyóban van az ital, a pohárnokmester felkiált az angyalhoz, fújja meg a trombitát. Meghallva ezt a fülkében elrejtőzött ember, erősen belefúj az angyalhoz vezető csőbe.

144