Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Antik és középkori művészet
Kerny Terézia Magyar szent királyok középkori kompozíciói a templomok külső falain Sötétedett. Merzse a bástyán maradt. Elcsodálkozva nézte, mint fényesednek ki egyre ragyogóbban a monostor ablakai. Eddig estétől reggelig mindig vakon meredtek át Sóvárra. A setéiben is fehéren villogó monostor lámpafényes ablakaival az erdős hegyoldalban úgy fest, mint valami mesebeli tündérkastély. A csodás látvány aflammandus tanyákon is szemet szúr s az emberek csapatostul indulnak a Tarca-partra, a monostor felé. Közben a falkoronás falak kettős ablakaiban egyre fakóbbá gyöngül a mécses fény. Ezzel szemben a templom bástyaszerűen kiugró szentélyének három csúcsos ablakában annál ragyogóbb színpompa gyullad ki. Az emberek lenn a réten most veszik észre először, hogy a csúcsos ablakok keretét színes üvegből ösz- szerakott három óriási szent alak képe tölti ki, a három szent királyok: István, Imre herceg és szent László király. Mind a három talpig fölfegyverezve, az egyik kezében karddal, a másik liliomszállal, a harmadik bárddal áll a szentély falában őrt. (Tarczai György: Mikó solymár. Budapest, A Szent István-Társulat kiadása, é. n. 114.) A tatárjárás előestéjén játszódó történeti regényében Tarczai György (Divald Kornél, 1872-1931) szűkebb pátriája, az Epeijes melletti Sóvár (Solivar, Szlovák Köztársaság) elpusztult monostorának külalakját próbálta fölidézni művészettörténeti ismeretei alapján. Eltekintve attól, hogy a három magyar királyszent ma ismert legelső képzőművészeti emléke csupán a XIII. század második feléből, III. András (1290-1301) kincstárából ismert; nem lehet kizárni természetesen, hogy alakjaikat egykor üvegablakokon is megörökítették, persze egy-két évszázaddal későbbi időpontban, mint amikor Tarczai regénye játszódik. A szomorú tény viszont az, hogy jelenleg nem ismert egyetlen olyan hazai üvegfestmény sem, melyen a magyar szent királyok együttese előfordulna. Ha léteztek is egykor, mára nyomtalanul elpusztultak. A három szent király alakját fölidézve író szeme előtt alighanem az 1896-os millenniumi kiállítás csütörtökhelyi Szapolyai-kápolnájának magyar szenteket ábrázoló üvegablakai lebeghettek, melyekkel a Történelmi Főcsoport megpróbálta érzékeltetni a XV. század hangulatát. De nem csak ezek lehettek nagy hatással rá, hanem Bártfa (Bardejov, SzK) Szent Egyed templomának 1521-ben készült Szent István királyt, Szent Imre herceget és Szent Lászlót ábrázoló hatalmas külső falképei is, melyek a regény írásának időpontjában még teljes épségben láthatóak voltak Szent Kristóf alakjával együtt. Ám nem csupán a figurális üvegablakokkal, hanem a templomok külső falaira festett ábrázolásaikkal is eléggé mostohán bánt el a sors. Néhány azonban szerencsés módon átvészelte az évszázadok éghajlati és történeti viharait. Számuk ma már elenyészően kevés, de arra talán éppen elegendőek, hogy bizonyos tematikai, funkcionális problémák fölvethetők legyenek elhelyezésükkel és szerepükkel kapcsolatban. Nevezetesen, hogy volt-e valami tudatosság, vagy pusztán a helyhiány okozta, hogy alakjaik kikerültek a külső homlokzatokra. A magyar szent királyok a középkori hazai képzőművészetben A magyar szent királyok (Trés Reges Hungáriáé) XIII. század végére tökéletesen kiformálódott együttese I. (Nagy) Lajos uralkodásától kezdve (1342-1382) viharos gyorsasággal teijedt el a képzőművészetben.1 A korábban kizárólag dinasztikus, legitimációs érdekek szolgálatában álló hármas a XIV. század második felétől mélyebb eszmei, közjogi tartalommal feltöltődve a Magyar Királyságot jelképezte. Ezt az átalakulási folyamatot az 1367-ben az aacheni Münster magyar kápolnájának küldött két címeres ékszer oromzati fülkéiben álló szent királyok megjelenésétől lehet nyomon követni.2 Márton és György kolozsvári szobrászok gyorsan kanonizálódott, a váradi Szűz Mária tiszteletére szentelt székesegyház előtt álló bronz monumentumai (1370) újabb impulzust adhattak az együttes képzőművészeti elterjedésének (főpapi pecsétek, falképek). A három szent király állami, közjogi szerepének kihangsúlyozása a Zsigmond-korban (1387-1437) tovább folytatódott. Az együttesen belül különösen Szent László ikonográfiájában történt látványos megújulás. AzAthleta Christi szerepkörét az Athleta Patriae tiszte váltotta fel. A bárd attribútuma mellett megjelent egy másik jelvény; az ország címere, amelyet a kettős keresztes pajzs, illetve zászló szimbolizált. Eszmei háttere a főkegyúri jog miatt gyakorta idézett 1417. szeptember 19-én kiadott úgynevezett konstanzi bullában fogalmazódott meg először: „[...] Magyarország hitetlenek határán lévő hátországa a kereszténység védőbástyájaként és pajzsaként ismeretes [,..]”3 A XV. század második felétől kezdve, mintegy kötelező jelleggel, az együttes a Magyar Királyság minden részében és minden műfajban megjelent a magán de- vóciótól teljesesen függetlenül: liturgikus művekben, miseruhákon, szárnyasoltárokon, gyámköveken, s alighanem üvegablakokon is.4 Ebben az újabb hullámban Hunyadi Mátyás király kettős felségi pecsétjének (1464) előlapján látható ábrázolás, mint közjogi mintakép, is közrejátszhatott. A magyar szent királyok helye a templomok falfestészeti programjában Bár ilyen jellegű vizsgálatra eddig még egyáltalán nem került sor; a ma is meglévő, az elpusztult és a föltételezett ábrázolások egyszerű táblázatba rendezésével jól áttekinthetővé válik, hogy a falképeken megjelenő 81
