Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Omnis creatura significans sek szerint — később a Malédiction-szimfónia inspi- rációs forrása lett.3<> A levélrészletből arra lehet következtetni, hogy a michelangelói-beethoveni művésztípus irodalmi pen- dantját Liszt — nem függetlenül persze saját korától — Dantéban találta meg. Dante a levél összefüggésében a Divina Commedia Poklát, Orcagna a Campo Santo Halál diadalát, míg Michelangelo a Sixtus-kápolna Utolsó ítéletét jelentette. A romantika halálkultuszának, valamint társművészeti párhuzamok iránti fogékonyságának okán a Berliozhoz írt levél Dante-Mi- chelangelo-Orcagna asszociációja jól ismert, és gyakran felhasznált toposz volt. Elterjedtségét mi sem igazolja jobban, mint hogy megtalálható abban a Valéry által írt útikönyvben is, amelyet Liszt és Marie d’Ago- ult itáliai útjukon használtakéi Feltételezhető azonban, hogy a sokat olvasó, művelt Liszt (és Marie d’Ago- ult) az útikönyv információjánál valamivel mélyebben is ismerte Dante és Michelangelo párhuzamba állításának kultúrtörténeti vonatkozásait, melynek rövid ismertetése elengedhetetlen látszik. Benedetto Varchi írta le először 1549-ben, hogy ugyanaz a fenség (altissimo concetto) jellemző a Me- dici-kápolna Michelangelo szobraira, mint Dante ver- seire.32 A Michelangelótól elforduló 18. századi kritikák is továbbörökítették ezt az analógiát, persze pejoratív éllel. Mikor Algarotti 1763-ban, a Saggio sopra la pitturában az általa istenitett Raffaellóéval hasonlította össze Michelangelo művészetről való felfogását ez utóbbi hátrányára, a michelangelói alkotói attitűdöt a „dantei bizarr víziókhoz” érezte közelinek.33 A gyökeres változást a romantika kora hozta, amikor Dantét és Michelangelót most már pozitív kontextusban emlegették együtt mint a romantikus nemzedék 3. kép. Comolli: Dante és Beatrice, 1810, Villa Melzi hőseit. Stendhal 1817-ben megjelent Histoire de la peinture en Italie című könyve jelezte a pozitív változást a franciaországi Michelangelo-recepcióban.34 Dante és Michelangelo közös látásmódjának alapját — felújítva Vasari fogalmát — a terribilitá-ban látva, vont párhuzamot kettejük művészete között, külön fejezetet szentelve Dante Michelangelóra gyakorolt hatásának. .Akárcsak Dante, Michelangelo sem okoz gyönyörűséget, megfélemlít, letaglózza a képzeletet a sorscsapás súlyával”35 — írta Stendhal. „Nincs abban semmi meglepő, hogy Michelangelo, országa szokásait követve, amely szokások a mai napig fennállnak, és Dante iránti rajongása miatt, úgy képzelte el a poklot, mint ő. E két ember büszke géniusza teljesen hasonló. Ha Michelangelo költeményt írt volna, megalkotta volna Ugolino grófot, Dante pedig, ha szobrász lett volna, létrehozta volna a Mózest.” Ütköztetve mindezt saját korának művészetével, a következő álláspontra jutott. „Mindazok a metszetek, amelyeket Dantéból láttam, a legmulatságosabban nevetségesek. Ez azért van, mert az erő nélkülözhetetlen, és ma mi sem ritkább ennél.” Stendhal, mint láttuk, az előző idézetben a Varchitól eredő toposzt alkalmazta, csakúgy mint egyszer Liszt is, mégpedig az előzőhöz igencsak hasonló gondolat- menet keretében. Egy 1837-ben írt leveléből ugyanis megtudjuk, hogy a zeneszerző és Marie d’Agoult a Villa Melzi parkjában, kedvenc művüket, a Divina Commediát olvasták egy Dantét és Beatricét ábrázoló szobor tövében.36 A Canova követő Comolli által 1810- ben faragott szobor Liszt heves nemtetszését váltotta ki (3. kép).37 „Micsoda téma! Milyen kár, hogy a szobrász ennyire nem értette. Beatricéből egy tenyerestalpas asszonyt csinált, Dantéből pedig egy jelentéktelen, hitvány kis koldust, nem a legfenségesebb dal urát, mint ahogy ő maga Homéroszt leírta. Dante megértéséhez azonban Michelangelo kellett!” — írta magából kikelve. Comolli szobrának elutasítása adalék Liszt és nemzedékének ízléséhez. Liszt Canovát és Thorwaldsent is elvetette ekkor, ami jelzi azt a tartózkodást, amellyel a fiatal romantikus nemzedék korának klasszicista szobrászatéhoz viszonyult .38 Liszt kritikája ily módon találkozott a Canova követőkről szintén nem sokat gondoló Stendhaléval: a dantei téma adekvát, az emberi drámát kifejező formáért kiált. A nagyszabású témának megfelelő korszerű művészi kifejezés problémája Lisztet elsősorban persze mint zeneszerzőt foglalkoztatta. A társművészeti analógiák ezekben a leveleiben mint saját alkotói útját alátámasztó vagy — éppen azzal ellentétes — példák jöttek szóba. Nem pusztán műkedvelői megjegyzések ezek, hanem a társművészet egységében hívő Liszt művészi útkeresésének sajátos dokumentumai. A Berliozhoz írt levél idézett utolsó mondata — „Dante megtalálta festői kifejezését Orcagnában és Michelangelóban; egy napon talán megleli zenei kifejezését is a jövő Beet- hovenjében” — adja erre a legfőbb igazolást. Ebben a mondatban Liszt, metaforikus nyelven ugyan, de meg396
