Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Omnis creatura significans szetéve. A tájak csak ritka esetben határoltak egészen élesen, rendesen átmenetek vannak köztük, legtöbbször észrevétlenebből olvadnak egymásba.”6 A két világháború közötti időszakban a geográfusok többsége a természeti tájelemekkel együtt vizsgálta az adott területen élő lakosságot és annak alkotásait; de már színre lépett az utóbbiak tanulmányozására, a „kul- túrtáj” jellemzésére szakosodó emberföldrajz is. Az 1950-es években a Szovjetunióban lezajlott elméleti viták során a tájat egyértelműen természet- földrajzi térkategóriává minősítették, és ez a felfogás a hazai tudományos gondolkodásban is nyomokat hagyott. Az utóbbi időben általánosan elfogadott definíció szerint a földrajzi táj „a térnek olyan, a szomszédságtól ... többé-kevésbé elhatárolódó egysége, amely a természeti és — egyre inkább — antropogén folyamatok és törvényszerűségek kölcsönhatására egyéni sajátosságokkal rendelkezik. Bár arculata az élő szervezetek, az ember, a társadalom hatását is tükrözi, ...de térbeli alapja, határainak meghatározója a természeti tényezők összessége.”7 Az 1996. évi Lili. Törvény a természet védelméről hasonló módon határozza meg a tájat (6. §), míg az Európa Tanács 2000. évi Tájegyezményének definíciója az érzékelés mozzanatára is súlyt helyez. Az újabb keletű nemzetközi földrajzi szak- irodalom áttekintése alapján Csorba Péter8 többek között azt emeli ki, hogy a táj működési egység, mely időben is fejlődik, és vizuális, valamint esztétikai kategóriának is minősül. Amint az valamelyest már a fent leírtakból is kitűnik, a művészetből a tudományba átszármazott tájfogalom eredendő képlékenysége folytán tág teret enged a különféle értelmezéseknek. A szemantikai problémák körébe tartozik, hogy a különböző nyelvekben a tájnak megfelelő szó eltérő jelentéstartalmakat, konnotáció- kat hordoz. A német „Landschaft” kifejezés szorosan kötődik a valós természeti térhez, míg a francia „pay- sage” és az angol „landscape” inkább a látványra utal, a szubjektív esztétikai élményt fejezi ki. Ezzel magyarázható, hogy az angol-amerikai szakirodalomban a földrajzi tájegységeket többnyire a vizuális elemektől mentes „region” szóval jelölik. A tájvédelmi vagy tervezési célból végzett tájesztétikai értékelés módszerei is különbözők: a német szisztémák alapja az elemekre bontás és az objektív számbavétel, Franciaországban viszont inkább műalkotásként bírálják el a táj arcula- tát.9 A különböző értelmezési lehetőségek, ill. az eltérő ismeretelméleti koncepciók rovására írhatók a földrajzi tájfogalom körül fel-fellángoló — végső soron kevéssé termékeny — viták.10 íme, a látszólag antago- nisztikus nézetek néhány jellegzetes ütközési pontja: A táj egyedi jellegét és minőségi ismérveit hangsúlyozó — neokantiánus meghatározás szerint idiografi- kus — megközelítés ellentétben állt a földrajzban a 20. század közepétől három évtizeden át uralkodó no- motetikus, pozitivista tudományfilozófiával, amely az általános törvényszerűségek leszűrését, a mennyiségi módszerek alkalmazását és a modellalkotást tekintette alapvető követelménynek. Ez — különösen az angolszász emberföldrajzban — a táj (régió) komplex vizsgálatának háttérbe szorulásához vezetett. Teleki 1936-ban még így írt: ,A földrajz művészet is. Művészi rajz, hiszen a természet egy részének, a mi földfelszíni környezetünknek a rajza, amely festménnyé színesedik, ha többet akar és többet tud mondani” a valóságról, mint a puszta méretek és adatok halmaza. „Ne feledjük soha a «földrajz» szónak ezt a szép magyar értelmét.”11 Az 1950-es évektől viszont a „kvantitatív forradalom” bűvkörébe került tudományos geográfia szinte kizárólag a rideg képletek és egyenletek szemüvegén át fürkészte a térbeli összefüggéseket. Részleges paradigmaváltást csupán az utóbbi negyedszázad hozott: a posztmodem filozófiai irányzatok talaján álló humanisztikus, ill. kulturális földrajz ismét érdeklődési körébe vonta az egyes tájak (helyek) sajátos vonásait és szubjektív megítélését, s a geográfusok is bekapcsolódtak a táj (tájkép) esztétikai értékelésébe. Ebben látja egyik új feladatát tájökológia is, amely a 20. század derekától fogva a természetes élet- közösségeket s az emberi tevékenység ezekre gyakorolt hatását, a táj szerkezetének és anyagforgalmának komponenseit tanulmányozza. A tisztán természettudományos (pozitivista vagy realista) és az emberközpontú (humanisztikus, idealista) ismeretelméleti felfogás a tájfogalom tartalmának két gyökeresen különböző mozzanatát ragadja meg. Az előbbi szerint a táj komplex, objektíve létező és lehatárolható térkategória, míg az utóbbi alapján „intellektuális koncepció, eszköz a komplex földi jelenségek ... tanulmányozására”12 vagy más hangsúllyal: „a környezetét szemlélő ember által egységes egészként érzékelt és értelmezett látvány, [...] a szemlélő által definiált gondolati képződmény. A szemlélő saját maga hozza létre a tájat [...] Gondolatban ugyanazt cselekszi, mint amit a tájképfestő tesz a vásznon.”^ A filozófiai háttér sokszor nehezen választható el egy-egy szakterület tradícióitól. Az eredendően a pozitivizmus talaján álló természetföldrajzosok a közelmúltig igencsak hajlottak arra, hogy tájjellemzéseikben eltekintsenek az emberi tevékenység „zavaró” hatásaitól. A geográfusok többsége a természeti tájat jelenleg is a társadalomtól függetlenül létező, az emberiség színrelépése előtti korokra is értelmezhető objektumnak tartja. Ahol az antropogén hatások jelentéktelenek, és nem változtatták meg az ökoszisztémák működését, ott a tájak ma is megfelelnek a természetesség kritériumainak.^ A tájépítészet, tájrendezés mérnöki képzettségű művelőinek szemében viszont a táj fogalma mögött mindig a társadalmi igények szerint átalakított, emberiesített (humanizált) természet rejlik. Az imént vázolt megannyi ellentmondás és vita ellenére kétségtelen: a művészet birodalmából kilépő tájfogalom az utóbbi két évszázadban fényes karriert futott be, s immár számos alapkutatási szakterület és alkalmazott tudományág nevében szerepel (1. ábra). Amint az ábra mutatja, Alberti művéből kiindulva — tágabb teijedelmi keretek között — egy másik fejlődési 384
