Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Farkas Zsuzsa A fénykép a rendszerben Az európai művészettörténet-írásban képzőművészet és fénykép kapcsolatának vizsgálatát Aaron Scharf könyve indította el 1968-ban, amely rámutatott kép és a forrása kapcsolatának fontosságára.1 Kutatásait többen folytatták, melyek új problémákat tártak elénk.2 Az alapkérdés minden értelmező számára az, hogy mi a szerepe és hol a helye a fényképnek a művészettörténeti rendszerben. A válasz nem egyszerű, hiszen festmények és fényképek relációjában különféle szálakat találunk, melyek egymás mellett futnak, követik, eltakarják, keresztezik egymást. De ennek a kapcsolatnak nincs lineáris fejlődéstörténete, csupán egymásra épülő szakaszai. A vizsgálat tárgya a szokás jogán alapul. A fényképek egy része „művészi” szándékkal készült és ma is ilyenformán elkülönül, mint elfogadott kategória mintegy körülzárja, elemezhetővé teszi a műalkotások egy részét. Ez a kiemelt fényképcsoport, bár olykor úgy tűnik, hogy szubjektív, megfoghatatlan ismérvekkel rendelkezik, mintaként szolgál. Az bizonyos, hogy ez az egység hordozza (vagy éppen okozza) a két műfaj közötti probléma összességét, ezért a „művészi fénykép” helyzetét számosán megpróbálták már tisztázni. „Mostantól a festészet halott” ez a Delaroche francia akadémikus festőművésznek tulajdonított, a dagerro- típia feltalálása pillanatában elhangzott kirohanás teremtette meg az első fényképellenes hangulatot.3 A19. század folyamán a fénykép az útkeresés időszakát élte, mint új kép harcot folytatott saját helyének megtalálásáért. Bár ez a küzdelem érdekfeszítő történet, lassan a feledés homályába merül. Ennek legfőbb oka az, hogy eluralkodott az a nézet, hogy a fényképnek a festményekhez kötődő kezdeti szoros kapcsolata nem saját jellegét, egyedi sajátosságait emelte ki. A műfaji egyezőségek miatt a mai kritikusok közül számosán negligálják az ekkor készült fényképek értékét is. Számos korabeli elemző kedvezően fogadta az új médiumot, szerintük eljött az idő, amikor a fényképezésnek át kell venni a festészettől a stafétabotot az ábrázolások egy szintjén. Hogy ez konkrétan mit jelentett és hogyan zajlott a számtalan tanulmány ellenére még zavaros folyamatnak látszik. Kezdetben a dagerrotípia értékének felismerése azért volt nehéz, mert megélhetési nehézségek, mély érzelmek motiválták, hiszen azok bírálták, akiket látszólag tönkretett. Bonyolítja a helyzetet, hogy a fénykép azonnal differenciálódott, mégis szinte egyedül az arcképkészítés milyensége, annak „művészi” volta minősítette az egész műfajt. Walter Benjamin „átmeneti” nemzedéknek nevezte a festői tanultságú fényképészeket, akik 1860-1880 között megteremtették a műtermi arckép fényképészetek Általában a fényképészeti cégeken belül az akadémiai tanultságú művész feladata volt a „festői” megjelenés, a színpadias látvány megteremtése, amelyet a felvételek korrekciójával, a színezéssel is meg1. kép. Farkas Zsuzsa: Kísérlet L, 2006. (A fénykép, amikor festménynek látszik) Magántulajdon. Digitális print 18x24 crn toldották. A festői tanultsággal beállított, fényképezett arcképek a valós információk özönét közvetítik a biedermeier és historizáló festményekhez képest. Ma már világosan látjuk, hogy a korai felvételek jelentősége a képzőművészeti alkotásokkal való viszonylatban válik rendkívülivé. Ezek a művek készítésük indíttatásánál fogva képzőművészeti alkotások, melyek értéke a festett, akadémikus kánonnal való kapcsolattól függött. A fényképészek egy képzelt teret alakítottak ki a modell körül, amelyeknek hatásosságát a környezet gazdagsága fokozta. Ez a steril tér volt hivatva befogadni az embert, aki saját életteréből átlépett az akadémikus festészet által előírt, a megörökítés méltóságát szolgáló térbe. A műtermi arcképkészítés a konzervatív hagyományhoz kötődő formai nyelvével jól befogadható, könnyen értelmezhető rendszert eredményezett (1. kép). Az 1840-es években a képzőművészeti alkotások közé megérkezett a dagerrotípia, mely csupán egy kicsiny és csillogó lemez volt. Formája miatt a miniatűrök közé tartozott, felépítése automatikusan a festészet képi hagyományait követte. A dagerrotípia készítői között volt néhány jelentékeny festő is. Az egyik pesti mester már 1841-ben Párizsba utazott fényképezőgépet vásárolni. Marastoni Jakab először Pesten, majd a pozsonyi és kolozsvári diétán is készített dagerrotip arcképeket. 1842 körül egy-egy alkalommal több, mint 200 felvétel rögzült az ezüstlemezen, de közülük egy sem maradt meg. A művész két évig dolgozott ebben a műfajban, technikai fejlődését az újságokban megjelenő hirdetései alapján követhetjük. Marastoni megtanulta a dagerrotípia készítésének módját, sőt képes volt fejleszteni a technikát, de véleményét a műfajról nem ismerjük. Két mára fennmaradt műve alapján nem lehet pontosan látni képzőművészeti tanultságá- nak a fényképészetre vetített hatását, inkább annak a 327
