Mucsi András: Kolozsvári Tamás kálvária oltára (1978)

Az esztergomi Keresztény Múzeum képtára öt garamszentbenedeki származású - többé-kevésbé töredékes - középkori szárnyasoltárt őriz. Ezek közül a három legfontosabb, kiemelkedően szép oltármű a XV. században, kettő pedig a XVI. század elején készült. Származásukon kívül - szerkezeti felépítésük hasonlósága mellett - a képek tematikája, rendeltetése is azonos. A keresztre feszítést ábrázoló középrész és az egykor forgatható, kétoldalasán festett szárnyképek Krisztus szenvedésének állomásait, a passió történetét mutatják be.

Az esztergomi passióképek gazdag együtteséből méltán magasodik ki a legkorábbi, viszonylagos épségben fennmaradt garamszentbenedeki oltár, Kolozsvári Tamás 1427-ben készített Kálvária-oltára. Az oltárművet alkotó képsor eredetileg kilenc képből állt. Az oltár középképét, a Kálvária jelenetét a két szárny négy kisebb méretű passióképe fogta közre. A behajtható szárnyak külső oldalára festett másik négy kép - ha az oltár csukva volt - a középkép teljes felületét (242 X 177 cm) takarta.

A mindkét oldalon festett oltárszárnyakat még múzeumba kerülésük (1875) előtt, eredeti keretükből kiemelve jelenetenként szétfűrészelték, és a hátoldalukra festett legendajeleneteket is leválasztották. Valószínűleg ekkor rongálódhatott meg vagy már korábban elveszett az oltár egyik külső, ma is hiányzó táblaképe. A fennmaradt nyolc táblaképből nemcsak a Keresztény Múzeumban újra felállított régi oltár rekonstruálható, hanem körvonalazható alkotójának gazdag művészi egyénisége is, a festő emberi alakja, akinek teljes életművéből ma már csak egyetlen hiteles, remekművű töredék ismeretes.

Magyarországon a XIV. században, valószínűleg az Anjou-kor elején honosodik meg a táblaképfestészet, fennmaradt eredeti emléke azonban csak a század végéről ismeretes. A folytonos háborúk, a gyakori tűzvész, majd a török pusztítás erősen megtizedelte a XV. század, a magyar táblaképfestészet virágkora emlékeit is. Középkori oltárok kevés kivételtől eltekintve csak a töröktől védettebb Felső- Magyarországon és Erdélyben maradtak fenn. A török után a barokk kor és a XIX. század ellentmondást nem tűrő purista ízlés változása ritkította a középkori magyar képzőművészet emlékeit. A templomokból kiselejtezett, elkallódásra vagy pusztulásra ítélt középkori képeket végül a XIX. században fellendült műgyűjtési kedv, és a nemzeti múltunk emlékeinek megőrzését célzó múzeumalapítások mentették meg. így került Simor János érsek megnyitás előtt álló esztergomi magánképtárába 1870 táján, a régi esztergomi egyházmegye területé7