Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Entz Géza: Ipolyi Arnold és a művészettörténet

Az okleveles források sokoldalú felhasználása tekintetében Ipolyi különösen monografikus feldolgozásaiban követendő példát ad, amelyet az utána jövők hosszú ideig alig-alig követnek. Széles körű figyelembevételükre csupán néhány évtizede került sor.

Ipolyi nagy gondot fordított az általa vizsgált műalkotások pontos leírására. E vonatkozásban főként Besztercebánya egyházi emlékeiről 1878-ban megjelent terjedelmes és gazdagon illusztrált könyvében nyújtott megszívlelendő mintát. A pontos leírás forrásértékű. Ezzel szemben az értékelés szinte mindig sokkal több bizonytalanságot tartalmaz, időhöz és egyénhez kötött. Az utóbbi évtizedek topográfiai munkái aligha haladhatnának más úton, mint amelyet Ipolyi követett.

Munkásságát mégsem csak az adatokhoz való ragaszkodás jellemezte. Ezeket mind monográfiáiban, mind összefoglaló művészettörténetében belehelyezte a művészet hazai és európai összefüggéseibe. E széles távlatú látás és láttatás abban is megnyilvánult, hogy a művészettörténetet nem zárta be önmagába, ellenkezőleg, az élet vele kapcsolatban álló minden területe felé iparkodott kinyitni, hogy az általa kutatott téma különböző irányú megközelítéssel minél valóságosabban beilleszthető legyen az akkori életbe és a történeti fejlődés egészébe. A ma sokat hangoztatott komplex módszert ő már sikerrel alkalmazta sok későbbi kutatót messze megelőzve. Ez az erős történeti szemlélettel kialakított tudományos módszer ad maradandó értéket művészettörténeti munkásságának, amely tartalmában is, a kutatás és feldolgozás módjában is példaadó előképe a jelen törekvéseinek.

Bár Ipolyi tudományos érdeklődése elsősorban a magyarországi középkor felé irányult, mégsem zárult le a XVI. századdal. Igaz — saját kifejezésével élve — „a czikornyás, gyötrött bárok és rococo” művészetet kevésre becsülte és az általa is elismert reneszánsz elrontott, hanyatló ágának tartotta. Annál többet törődött azonban saját kora művészi törekvéseivel. Nem véletlen, hogy 1880 és 1885 között ő viselte a Képzőművészeti Társulat elnöki tisztét. A nemzeti romantikában gyökerező felfogása nem a klasszikus mitológia követésében, különösen nem a magyarkodásban látja a hazai művészet követendő útját. 1880- ban tartott társulati beszédében a történeti festészet elősegítése érdekében szállt síkra. Noha e felfogást az európai fejlődés már akkor túlhaladta, a nemzeti sajátságok követelményének előtérbe helyezését az ábrázoló művészet tematikájában ma sem tarthatjuk elvetendő szempontnak és az akkori hazai környezetben aligha volt elvárható ettől eltérő álláspont. Ugyanakkor sürgette az egyházművészet megújulását is, és rámutatott arra, hogy a művészettörténettel való alapos foglalkozás a papnevelés számára mennyire kívánatos és szükséges. Nagyra értékelte e szempontból is a művészeti gyűjtemények műveltséget növelő, ízlést nevelő szerepét, s e téren maga is jó példát adott, midőn olyan művészeti gyűjteményt alakított ki, amely két múzeum számára is felmérhetetlen értékű gyarapítás forrása lett.

70