Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold népköltési gyűjteménye
Az anyagi nehézségek mellett a rákövetkező időszak Ipolyiétól nagymértékben eltérő gyűjtési felfogása és az ennek nyomán kialakult kiadási gyakorlat sem kedvezett a kézirat kötetté, kötetekké válásának. És itt szólnunk kell Arany János fent említett Merényi-bírálatáról, mellyel mind irodalom-, mind folklórkutatásunk igen sokat foglalkozott és Arany László apja felfogása nyomán kialakított szerkesztői elveiről, melyek mai napig is forgalomban levő prózai népköltési szövegek egész sorát eredményezték, s amelyek között Ipolyi anyagának még az esztétikailag legjobban értékelhető darabjai sem szerepeltek. A kézirat részbeni, nem túl szerencsés, s még ebben a formában is félbemaradt kiadására csupán folklórkutatásunk egy későbbi korszakában kerülhetett sor, s az a több kézen át való vándorlás és a különböző sajtó alá rendezési kísérletek eredményeképpen mind hiányosabbá vált. Ipolyi kéziratos folklórgyűjteményének Abafi-Aigner Lajoshoz való kerüléséről és Abafi vele kapcsolatos ténykedéséről ma sem tudok többet, mint amennyit 1956-ban leírtam (Kovács Á. 1956,226—227.): a kézirat — hihetőleg — Csapiár Benedek közvetítésével került hozzá, Abafi nagy műgonddal sajtó alá is rendezett belőle egy kötetet, ez azonban a kézirat nagy értéke és a sajtó alá rendező kétségtelen hozzáértése ellenére sem felelt meg a Kisfaludy Társaság akkori vezetőségének és Abafi visszakapta. Ez a momentum magyarázatra szorul, s ez a magyarázat, úgy vélem, Arany János fent említett bírálatával kapcsolatosan oldható meg leg világosabban. Ipolyi és Arany végső célja voltaképpen ugyanaz volt, ezt a célt mindketten a prózai népköltészet minél alaposabb ismeretének birtokában vélték minél jobban megközelíthetni. (Természetesen voltak egyéb eszközeik is, ezekről azonban, úgy gondolom, nem szükséges itt szólanom.) Ez a végső cél az egyetemes nemzeti közösségtudat megteremtése és megszilárdítása volt, mint ahogy ezt Sőtér István Arannyal kapcsolatban oly frappánsan megfogalmazta (Sőtér 1963, 405; Arany világosan felismerhette ezt a közös célt, mivel Ipolyit munkatársul hívta „Koszorú” c. lapjához [Prokopp 1979]). Ipolyi ezért dolgozott hosszú éveken keresztül a magyar mitológia rekonstruálásán, Arany ezért küzdött évekig a nemzeti eposz felidézésén, megteremtésén. Ipolyinak a népköltészetről kialakított szemléletéről és a legcélravezetőbbnek vélt gyűjtési eljárásáról már esett szó, Arany Jánosét, bár többen többször részletekbe menő alapossággal foglalkoztak vele, itt röviden össze kell foglalnunk: Arany úgy gondolta, hogy elveszett nemzeti eposzunk maradványait a népmese őrzi leghívebben, mégpedig nemcsak tartalmában, hanem előadásmódjában is. Annak az érdekében, hogy meséinket ebből a szempontból is minél hitelesebben megismerhessük, sajátos, egyszerre korszerű és eredeti gyűjtési módszert kívánt meghonosítani, melynek mikéntjét Merényi kötetével kapcsolatos terjedelmes bírálatában fejtette ki. Azt kívánta, hogy a gyűjtő lehetőleg annak a vidéknek a szülötte legyen, ahol tevékenykedik, s a meséket abban a formában rögzítse, 61
