Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold népköltési gyűjteménye

létrehozóját Zohorról Törökszentmiklósra a kinyomtatás minden reménye nélkül — a gyűjtőhálózat feloszlatásának mikéntjéről nincsenek adataim. A megjelenésnek az elkövetkező években már nem a birodalmi politika vagy Ipolyi más irányú érdeklődése, elfoglaltsága képezte akadályát, hanem a gyűjtőkkel szemben támasztott követelmények megváltozása.

Ipolyi és Csapiár Benedek gyűjtési elveinek jó összefoglalását adja Debreczeni János említett Vasárnapi Újság-beli cikke: „A gyűjtésre nézve megjegyzendő, hogy a szokások, népregéket, mondákat, népdalokat stb. a maguk egyszerűségében, úgy mint azokat az ember látja, hallja, kell összeírni. Távol legyen, hogy azokat saját képzeletünk szerint kisallangozzuk, mert nem a mi, hanem a nép kedélyének és szellemvilágának tanulmányozása a cél; de nem is lehet senki a szerénytelenség bélyege nélkül oly tolakodó, hogy saját, gyakorta korcsosult phantasiáját kívánja a nemzeti sajátosság lenyomatául tekinteni.” (Kovács A. 1956, 228.) A cikk feltehetően Csapiár sugallatára jött létre, aki jól ismerhette Ipolyi folklórgyűjteményét, s tapasztalhatták, hogy egyes gyűjtők ugyancsak elvetik a sulykot, s abból a meggyőződésből kiindulva, hogy küldeményeikből magyar mitológia készül, s olvasmányaikból és saját kissé túlgazdag képzeletvilágukból vadabbnál vadabb fantazmagóriákat gyártottak, s küldtek be Ipolyinak „néprege” gyanánt (A szerencse vára 1/127, Mária nostra 1/128.). Ezekkel mitológiájában egyszerűen nem foglalkozott. A velük kapcsolatos véleményét így foglalja össze a szakszerű tudományos munka eredményességét, hitelét rontó egyénekről szólva: „Értem [ezeken] egyrészt az úgy nevezhető vad zseniket, kik azzal negédlenek eredetiséget, hogy mitsem akarnak tanulni külpéldányokból, másrészt azon kozmopolitái olcsó bölcsességet, mely a valódi tanulmány helyett azzal véli irodalmunkat színvonalra emelni, ha a külirodalom könnyebb és felületesebb átültetésével mintegy exemplifikációul szolgál” (Ipolyi 1858a, 416.). Ipolyi a mondat második felének leírásakor feltehetően gondolt ezeknek a ki tudja honnan merített, a magyar néphagyománytól idegen meséknek a beküldőire is, akik 1854 előtt Mythologiáját ezekkel akarták gazdagítani, utána pedig kiegészíteni kívánták a benne foglaltakat.

Különösen elszaporodtak az ilyen jellegű mesék és mondák a gyűjtemény második felében, melynek anyagát a gyűjtők a Magyar mythologia megjelenése után küldték be (A szerencsétlen Róza, Tisza tündér, A fehér medve és a hercegné stb.). Az sem elképzelhetetlen, hogy ilyen jellegű szöveget többet is beküldtek, s Ipolyi ezeket fel se vette gyűjteményébe, vagy később, mikor már jóval nagyobb anyagismerete volt, kiselejtezte őket, s a gyűjtemény hiányai részben ebből is adódnak.

1861, 62 és 63-ban három olyan két-két kötetből álló gyűjtemény is megjelent, amelyet a gyűjtő, Merényi László alaposan feldúsított „mitológiai” részletekkel: boszorkánytanya, tündérek földje, pokol. Ezek a mesék nem annyira a Magyar mythologia elolvasása folytán, hanem inkább népszerűsé58