Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
† Gervers-Molnár Veronika: Ipolyi Arnold hímzésgyűjteménye. A magyarországi hímzés történetének vázlata
fejlődjék, mely tétel nem mond ellent annak, hogy művészetünk azért az európai művészet magaslatának színvonalára emelkedjék, sőt föltétele annak.” Jól tudta, hogy mindez a múlt megismerése nélkül lehetetlen, már fiatalon a történettudományok kötötték le a figyelmét. Széles körű érdeklődése és európai színvonalú műveltsége tették az első műgyűjtők egyikévé hazánkban, ahol akkor alig lehetett számottevő művészeti gyűjteményről beszélni, ha csak főuraink magánkincstáráról nem. Alapvető munkát végzett az építészet, festészet, szobrászat, ötvösművészet magyarországi kutatásában. A művészet és iparművészet minden problémája érdekelte, de ezen kívül a néphagyomány, népmese,2 mitológia, oklevéltan, címertan stb., szinte minden tudományág. Egységében vizsgálta a nemzeti művészet kérdéseit s már 31 éves korában kiadta sok vitát kiváltó nagy monográfiáját, a Magyar mythologiát (1854), amelyben a magyar népi kultúra és nemzeti művelődés homályba vesző hagyományait foglalta egységbe. Még ebben az évben megbízást kapott a bécsi minisztériumtól a pozsonyi helytartósági kerület műemlékeinek felkutatására és gondozására. Mint szent- péteri (Komárom megye) segédlelkészt (1847), majd mint zohori plébánost (1849—1860) a nép művészi tevékenysége különösen érdekelte, s amikor műemlékek után kutatva a falvakat járta, minden jelenségre felfigyelt. Felkutatta az egyes helységekben az építészeti, szobrászati és festészeti maradványokat, bejárta a templomok és kastélyok padlásait, az egyszerű házak rejtett kincseit keresve, még a rongyoszsákokat is átkutatta. Tanulmánya alapján nyomon tudjuk kísérni a hímzések szempontjából legjelentősebb kutatóútját, a Dunántúl, Kisalföld, Csallóköz és Felvidék több mint 150 helységében. Hímzésgyűjteményének alapvető részét erről a tájról szerezte.3 Vallomása szerint ennek a „sajátlag tudományos fürkészetnek szánt útnak célja: felkeresni, szemről szemre látni és ismerni kívánjuk hazánk ezen vidékén is azon úgyis csekély számú történeti- és műemlékeinket, melyeket még a mostoha sors számunkra fennhagyott: tanulságul vagy elmélkedésül, de sőt talán csak vigasztalásul, hogy még »non omnis periit«”.4 Mikor Zohorról Törökszentmiklósra került (1860—1863), ott az Alföld (főleg a Kunság, Jászság és Orosháza környéke) népi kultúrájával ismerkedett meg. Akkor gyűjtötte a színes kun hímzéseket. Majd egri kanonok (1863-tól) korában Heves és Borsod megye tájait és népművészetét ismerte meg közelebbről, s állandóan gyarapította hímzésgyűjteményét is. Mint a pesti papnevelde igazgatója (1869—1871) gyűjteményét már nevelési célokra is felhasználta. Műgyűjteményét bemutatta a növendékeknek, hogy azok majdan szolgálati helyükön a nemzeti és népi kultúra tudatos őrzői és megmentői lehessenek. Besztercebányai püspöksége idején (1871—1885) hímzésgyűjteményét a saját költségén alapította ipariskola tanárainak rendelkezésére bocsátotta, hogy azok 165
