Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

László Emőke: Ipolyi Arnold gobelin-gyűjteménye

a későbbi korok kárpitművészetére is döntő hatású. A változást a festészettel való egyre szorosabb kapcsolat idézi elő. A kisebb műhelyek kárpitjai azonban még jó ideig a régi stílust követik. Ezek közül kettőt is őriz az Ipolyi gyűjtemény. Az Idő diadalmenetének (Brüsszel, 1510—20)7 egy töredékét és a Szent- háromság diadalmenetét (Brüsszel, 1520 k.).8 Az allegorikus diadalmenetsorozatok9 az örökkévalóság győzelmét hirdették a földi lét múlandósága felett. A kompozíciókban a dicsőítendő figura allegorikus állatok által vont diadalkocsin trónol, a kocsi két oldalán kísérői követik. E korai brüsszeli kárpitok alakjai erősen különböznek a francia vagy akár a brüsszeli nagy műhelyekben szőtt kárpitok alakjaitól. Elég nehézkesek, arcuk igen hasonló: vastag ajak, széles orr, kicsit bandzsító szem. A feliratok elhelyezése, a betűk formája, a jellegzetes felhőgomolyagok, a képbe belógó, stilizált, leveles bordűr, valamint a téglavörös színösszhang e kis műhelyek jellemzője. (41. és 44. kép)

A brüsszeli kárpitszövés fénykorát két kárpit képviseli a gyűjteményben. Mindkettő töredék. A Bábeli torony építése (Brüsszel, 1550 körül) Michiel Coxcie hasonló című kartonját10 tekintette mintaképnek. Ekkor már hatalmas manufaktúrák működnek a városban, a műhelyek munkáját a technikai tökéletesség jellemzi, ezt nagyban elősegíti a szövők közötti munkamegosztás is. A kor két legnagyobb tervező egyénisége Raffaello és Barend van Orley. Coxcie bár Raffaello is erősen hatott rá — ez utóbbi tanítványa volt, s a reneszánsz kárpitok monumentális stílusát a németalföldi hagyományoknak megfelelően alakította át. Ez elsősorban a táj gondos részletezéssel való megrajzolásában, s az arcok kifejező rajzán érezhető. (43. kép)

A tengeri csaták ábrázolása kedvelt téma ebben a korszakban. Az Actiumi ütközet (Brüsszel, 1607 k.) ennek a témakörnek egyik változata. Nem madártávlatból ábrázolja a csatát — mint például Barend van Orley Páviai csata sorozata — hanem egészen közelről, mintha a tervező is a hajón lenne. Az aprólékos, finom vonalú rajz, a háttér hegyvonulatain gyöngyszemként sorakozó fák, az égbolt világosabb és sötétebb csíkokkal való fodrozása a 16. század végének stílusára utal, s ezt igazolja a sárgásbarna színösszhang, s csak néhány színnek — kék, zöld, sárga — az alkalmazása.11 (46. kép)

Az 1544-ben megjelent császári rendelet megnevezte azokat a városokat, ahol Brüsszelen kívül még kárpitokat szőhettek. Ezek között Enghien és Oudenaarde játszotta a legnagyobb szerepet. Az itt készült kárpitok száma a brüsszeliekével vetekszik, művészileg azonban többnyire nem közelítik meg azokat. Általában a kis műhelyekben szőtt figurális kárpitokra a színskála korlátozása jellemző, s bár — mint láttuk — ez a 16. század végi brüsszeli kárpitokra is vonatkozik, Oudenaarde-ban azonban már szabállyá vált. A verdűrök zöld, sárga, barna színvilága a figurális kompozíciókat is jellemzi. Ezeknek a kárpitoknak sajátossága az úgynevezett „kékbetegség”. Nemcsak gyengébb gyapjúból készültek, mint a brüsszeliek, hanem a festékanyagaik is gyengébbek voltak. A

155