Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Rottler Ferenc: Ipolyi Arnold történelemelméleti munkássága

ban sommásan elmarasztalta a pozitivistákat, mint „akik szintézisalkotásra képtelenek voltak”, s akik a magyar történettudományt nemhogy fejlesztették volna, de inkább „lemaradásában” jeleskedtek.

A második világháború után — amikor a pozitivizmus érdemei új megvilágításba kerültek — Ipolyi és papi történetírói társai a dogmatikus egyházelle- nesség (s ezen belül az egyháztörténetírás-ellenesség) áldozatai lettek. Az egyházi történetírók kimaradtak a magyar történetírás történetéből. Azután évtizedekig a historiográfiai létjogosultságért kellett perlekedni. R. Várkonyi Ágnes hatalmas monográfiát szentelt a 19. századi historiográfiának, s értően elemezte, hogy a historiográfia nem régi, poros, senki által nem olvasott könyvek halmaza, hanem: „Eligazító korok és társadalmak történelmi tudatvilágának szövevényeiben, állandó kísérője a történetírásnak, amely rendre összegzi szemléleti változásait, társadalmi kötöttségeit.”

R. Várkonyi Ágnes historiográfiai munkássága mellett tudománytörténeti jelentősége volt annak, hogy az 1970-es évek végén szervezettebbé váltak a történelmi-kulturális örökség feltárására irányuló kutatások. Klaniczay Tibor nagy érdeklődést kiváltó írása valóban a hagyományok „ébresztését” jelentette, s a korábbi leszűkítéssel — haladó hagyományok — szemben teret kapott az „értékes” hagyományok fogalma s szemlélete. így kerültek helyükre historiográfiánkban az elfeledett 19—20. századi történetírók, s közöttük a katolikus papi történetírók.

Az 1970-es évek végén indította útjára a Gondolat kiadó a Történetírók Tára sorozatot. Szabó Ervin és Domanovszky Sándor írásait tartalmazó kötetek után jelent meg „Egyház, műveltség, történetírás” címmel Rómer Flóris, Ipolyi Arnold és Fraknói Vilmos történeti írásaiból egy rövid válogatás. Az akkor merésznek tűnő vállalkozás napjainkra már elavult.

Egyértelmű, hogy a három szerző külön-külön kötetben összegyűjtött írásai megtalálnák a maguk olvasóközönségét.

Ipolyi Arnold, a Magyar mythologia szerzője elsősorban a néprajzosokat érdekelte, a magyar néprajztudomány történeteiből tudjuk, hogy az 1940-es évek második felében a papi néprajzos „nem kívánt személy” volt a néprajztudomány egy rövid korszakában. Ugyanakkor Ortutay Gyula és Hoppál Mihály sokat tettek azért, hogy Ipolyi személye és munkássága méltó helyre kerüljön a tudománytörténetben.

R. Várkonyi Ágnes az 1820-as években született történészgeneráció nagyjaihoz — Hunfalvy János, Pesty Frigyes, Szabó Károly, Nagy Iván, Révész Imre, Szilágyi Sándor — sorolta Ipolyi Arnoldot, azokhoz, akik még közvetlenül találkoztak a reformkor nagy nemzedékével és szellemi mozgalmával.

E nemzedéknek azonban nem kedvezett az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc bukása. Ipolyi — másokhoz hasonlóan — „itthon néma bánatban ült, és ha az eget még borús felhők fedték, s a jelen sötét perceiben érte

13