100 éves a Vaszary Kolos Kórház (2002)
6 KOR-LAP XI/.űr/ különszám rályi tudományegyetem kórszövettani és törvényszéki intézeténél 1-1 évig, mint gyakornok működött a budapesti Szent Rókus kórházban belgyógyászattal, a Stefánia gyermekkórházban gyermekgyógyászattal a magyar királyi tudományegyetem I. Szülészeti és Nőbeteg Klinikáján a szülészettel és nőgyógyászattal rendszeresen foglalkozott. Van középiskolai orvos és egészségtani tanári, valamint tiszti- orvosi képesítése. Jelenleg pedig folyó év február 1.-től első tanársegéd a magyar királyi tudományegyetem törvényszéki orvostani tanintézetének, és ezen kívül a budapesti büntetőtörvényszéknél, mint második orvos szakértő működik." A polgárság érdeklődve fordult a fővárosból jött főorvos felé. Nem lehetett könnyű helyzetben, hisz minden lépését figyelemmel kísérték. A helyi lapokban rendszeressé váltak a kórházi tudósítások A közvélemény nem csalódott. Esztergomban eddig soha nem végzett műtétek kerültek bevezetésre a nagy tudású sebész munkája során. Gönczynek sikerült elismertetni magát új munkahelyén. Pedig a gyógyításon kívül meg kellett küzdenie a rendkívül rossz munkakörülményekkel is. A Rókus kórházi viszonyokhoz képest ez jelentős visszaesést jelentett számára. A város vezetésétől 1000 forintot harcolt ki, melyet a kórház, általa elengedhetetlen renoválására fordított. Mint sebész, az említett összegből elsősorban a sebészeti ténykedés feltételeit javította, illetve teremtette meg. Új sterilizátort vásárolt. Átalakíttatta a műtőt, padlóját cementeztette. Bővítette és modernizálta a kórház gyógyszertárát. Új ambulatóriumot alakíttatott ki. Mindezen átalakítások eredményeként az eddig 45-50 ágyas kórházat, 60-65 férőhelyre bővítették. Gönczy Béla 1897. augusztus 18-án esküdött örök hűséget Prokopovich Ilonának. Ezt követően Gönczy Béla elődei törekvését folytatva az új közkórház építése mellé állt és minden energiáját ennek szolgálatába állította. Az Esztergom és Vidéke így írt róla: „Erősnek, életképesnek született az új közkórház terve is, élete első idejében nőtt, gyarapodott is szépen, akadtak jó nénik és bácsik, akik ellátták erősítő táplálékkal, de hogy egyszerre nem lett érettkorúvá, hát lassacskán levették kezüket róla, szép csendesen, egymásután. S hogy egyre jobban magára hagyták, csak természetes, hogy senyvedni, sorvadni kezdett s már-már közel állott közéletünk ama temetőjéhez, amelynek legnagyobb részét az ily módon elpusztult eszmecsemeték sírocskái töltik be. Közel állott a sírhoz, amikor... Amikor akadt egy ember, aki telve humanitárius eszmékkel, emberszeretette], buzgósággal, pártfogásba vette a senyvedőt és feltette magában, hogy ezer akadály dacára is felneveli protezséjét. Nem szűnt meg vele soha foglalatoskodni, neki szentelte minden szabad idejét, küzdött, harcolt azokkal, akik a gyermek életképességében nem akartak bízni, akik legfeljebb alattomos rosszakarattal közeledtek hozzája, kért, koldult, futkosott, hogy erőre hozza védencét. És íme mi történt! A gyermek, ugyszóllván napról-napra, szemünk előtt nőtt, erősödött, fejlődött csodás gyorsasággal, egyre több protektora, jóakarója akadt, szépséges nénik vállal
