Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
160 36.800 m3 anyagot 6 drb fúrólyukkal 1431 m összmélységgel iszapoltunk be, tehát 1 m3 anyagra 004 m fúrólyuk jutott. Tokodon Erzsébet-aknánk területén a beiszapolt összanyag 4200 m3 volt, melyhez 5 drb fúrólyukat összesen 1865 m mélységben mélyítettünk le, itt tehát a legkedvezőtlenebb az eredmény, mert 1 m3 anyagot 0‘44 m fúrólyukmélység terhel. Látjuk tehát ez adatokból, hogy a kérdés megoldása nemcsak a vízbetörés elkerülése, hanem a költségek miatt is rendkívül fontos, mert hiszen 1 m fúrólyuk átlagosan, házilag készítve 40 pengőbe kerül és így minden hiába lefúrt lyuk feleslegesen terheli a cementálás költségét. A preventív fúrás eszközléséhez az első lépés a sósav alkalmazása volt. Természetes ugyanis, hogy még ha egy karsztpatak pontos helyét is ismernők, akkor is véletlen szerencse csak, ha a külszínen e pontra kitűzött fúrólyuk tényleg bele is lyukaszt a feltételezett vagy kipuhatolt üregbe. Már pedig, ha egy fél méterrel az üreg mellé fúrunk és ép kőzetet tételezünk fel, lehetetlen volna e fúrólyukon át az iszapanyagot e patak medrébe juttatni. A sósavazás- sal elértük azt, hogy ha a fúrólyuk és e karsztosodott üreg között csak a legkisebb hajszálrepedés is van, a fúrólyukon át beadott sósav rövidebb- hosszabb idő alatt e repedést kitágítja és a fúrólyukat rendeltetésének elvégzésére alkalmassá teszi. Két ilyen pregnáns esetünk volt, az egyik a Ligethegy aljában lefúrt 418. sz. fúrólyuk, mely 248 m mélységben a fekümészkőbe történt 70 m befúrás után sem talált semmiféle üreget, holott 120 kg sósav beöntése után 5381 m3 anyagot nyelt el. A VI. sz. akna helyén mélyített 445. sz. fúrásnál 473 m mélységben 2 liter víz tűnt el a fúrólyukban a vízniveau felett levő 10 atm. nyomás alatt. Világos tehát, hogy itt abszolút kis hajszálrepedés lehetett csak, amelyet 200 kg sósav pár perc alatt annyira kibővített, hogy a fúrólyuk 6420 m3 anyagot fogadott be, illetőleg vezetett a karsztiiregbe. A karsztpatak megkeresésének egyik lehetőségét próbáltuk a báró Eötvös- féle torziós ingával biztosítani, amellyel való méréseket Pékár Dezső m. kir. min. tanácsos nagy érdeklődéssel és szeretettel végzett Reimann-aknánk „S“-mezejében. Olyan kiszámíthatatlan hatásokat gyakorol azonban az érzékeny műszerre a vágatok oldalából kihullott legkisebb mennyiségű szén hiánya is, hogy általánosítani a mérést egyáltalában nem látszott lehetségesnek, dacára, hogy a Pékár Dezső számításai után megadott helyen tényleg kaptunk karszt- üreget, mely összesen 1530 m3 anyagot nyelt el. Azt hittük tehát, hogy a cementálásnak preventív elvégzése elé leküzdhetetlen nehézségek állanak és a fúrólyukak helyének egyetlen támpontját abban véltük találni, hogy ott, ahol egész jelentéktelen, 50- 100—200 literes vízhozzáfolyásokat kaptunk, már egy-egy fúrólyukat mélyítettünk le és igyekeztünk sósavazni addig, amig annak nyelőképességét valamennyire felfokoztuk. Azonban ez az eljárás nem vezetett elfogadható eredményhez, mert pl. Reimann-aknánk „S“-mezejében 6 drb fúrólyukat mélyítettünk így le 2029 m összmélységgel és e 6 fúrólyukba összesen csak 1758 m3 anyagot tudtunk beadni, most e mennyiségből is azonban jelentékeny rész a talp felduzzadt fekürétegei közé hatolt, mint arról a bányával való közvetlen összeköttetési pontokon meggyőződtünk. A kérdés rendkívüli fontosságánál fogva egész természetesen állandóan kerestünk olyan lehetőségeket, melyek a karsztpatak helyének kipuhatolását elősegítik. Egyik ilyen, a kérdés megoldását elősegítő gondolat volt árkos vetődéseink közelebbi vizsgálata. Ha Reimann-aknánk „H“ és „S“ mezejének térképét nézzük (107. sz. ábra) a +5 m szint és —20 m színt között egész ellipszis alakú részt látunk lesiilyedve. Mindig kerestem okát annak, miképen lehetséges, hogy a triaszmészkőbe egjr ilyen teleprész beszakad és így jutottam arra a magyarázatra, hogy e jelenség nem árkos vetődéseknek az eredménye, hanem valószínűleg egy karsztbarlang beomlásának következménye, vagyis szabályszerű dolina.
