Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
151 Első kísérletek a karsztosodás megszüntetésére. Mindezek után érthető lesz mindenki előtt a depresszió, mely jövőnk megítélésében ránk nehezedett, mikor semmiféle pozitivum nem alakult ki bányászatunk biztosítása érdekében, az élet pedig lüktetett: feltárt szénvagyo- nunk fogyóban mind nagyobb mélységek felé hajtott, a vizkérdés gyökeres megoldása tehát napról-napra égetőbb problémánk lett. Tömedék-aknánk 5 m3 vizhozzáfolyása másik 5 m3-rel emelkedvén, a rentabilitást már nem tudta biztosítani, fel kellett hagynunk 1925-ben; Reimann- aknánk mélyszíntje 1926-ban fűlt el 5 m3 vízmennyiséggel, illetve a fejtésből kisodort homoktól; Auguszta-aknánk 5 m3 vizet emelt már, s így kétségbeejtő volt a gondolat, hogy ha még 1—2 ponton ér minket nagyobb vízbetörés, egész virágzó bányászatunk máról-holnapra elpusztulhat! A vízkérdés gyökeres megoldására egyetlen lehetőségnek kínálkozott a vízbetörések közelében mélyfúrással tisztázni, vájjon milyen üregek, földalatti vízfolyások azok, melyek e vizet szolgáltatják, s lehetséges-e azokat eltömve, megszűntetni. Tömedék-aknában a víz a 102. sz. ábra szerint egy vető előtt és alatt lévő teleprészben tört be, mint említettük 5—5 m3 mennyiségben, Önként kínálkozott tehát magának a vetőnek megfúrása a kérdés tisztázására, s így az akna felhagyása után a két bányamező közé fúrólyukat mélyítettünk, mellyel közvetlenül nem találtunk ugyan bele a barlangba, de repedéseket éreztünk a fúrólyukban, melyek a fúrólyukba öntött 200—300 liter vizet elnyelték. 30 atmoszféra nyomással hónapokon át nyomtunk 1 m3, majd percenként 2 m3 vizet a fúrólyukba, hogy a repedéseket tágítsuk, s azután kezdtünk homokot adagolni a vízhez. A fúrólyuk minduntalan eldugult, s csak újabb, napokig tartó mosatással voltunk képesek annak nyelőképességét felfokozni, míg rájöttünk, hogy sósavat adagolva az öblítő vízhez, a fúrólyuk egyszerre képes volt nagyobb "mennyiséget befogadni. Összesen 26.000 m8 homokot adtunk be, s ekkor láttuk először, hogy milyen hatalmas földalatti üregekkel van itt dolgunk. Az iszapolás természetesen nem ment minden zavar nélkül, többször le kellett állnunk, s akkor megfigyelhettük, hogy valahányszor az iszapolást kezdtük, az elfúlt akna víztükre emelkedni kezd, az iszapolás leállásával pedig ismét leapad (103. sz. rajz). Végre 1927. július 26.-án hosszabb szünetelés után az iszapolást ismét megkezdve, Tömedék-akna víztükre változatlan maradt. Ebből jogosan arra következtethettünk, hogy a barlangba engedett homok már a bányához vezető nyílást elzárta. Ez első kísérlethez cementet még nem használtunk, nem mertük a költséget még kockáztatni. E kísérletezés közben történt 1926. aug. havában, hogy Reimann-aknánk mélyszintjében (104. sz. rajz) a IV. etage fejtése közben a frontfejtés talpából, tehát a 6—7 m vastag homokrétegen át több helyen vizet kaptunk. A víz mennyisége gyorsan növekedett, majd egyszerre oly vehemens erővel tódult ki és annyi homokot zúdított magával a —40 m szintben elhelyezett alapfolyosóra, hogy a vízzel előrefolyó homok hamarabb ért a szivattyúkamrához, mint a folyó homokban járni nehezen tudó emberek. A szivattyúk pár perc 102. ábra. Tömedék-akna szelvénye.
