Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence bányászatának ismertetése (1932)
II. rész. Vízkérdés
149 zeljük még azt a víztömeget, mely a Dunához vezető völgyekben, mint talajvíz áramlik a Duna felé s a triaszmészkőből ered, akkor tárul elénk a vízkérdés rettenetes súlya, mellyel meg kell küzdenünk. Auguszta-akna 43-2 m3 vízbetörése ízelítőt adott olyan mennyiségről, melyet eddig elképzelni sem mertünk, de számításaink is ilyen hatalmas víz- mennyiségekhez vezetnek. így pl. Auguszta-aknánk egyik 35 m3 vízbetörési pontjától 120 m távolságban megfúrt vízjáratban +131 m helyett +1232 m-ben mértük a víznivót, tehát láttuk, hogy e 3 5 m3 vízmennyiség elvonása 7'8 m-rel sülyeszti a karsztpatak víznivóját. A számítás ez adatból 94 m8 folyó vizet eredményezett a vízbetörési pontot tápláló földalatti patakban. Egy másik ilyen számítással 74 m3 percenkénti vízmennyiséget kaptunk, s bár nem lehet abszolút igazságnak elfogadni ez eredményeket, mégis olyan számok, melyek mellett eltörpül a központos vízemelés gondolatához rendelkezésre álló erő. 100 m3 víznek a tenger szintjéből 150 m magasságra való emelése ugyanis évente 1,750.000 pengő költséget igényel, de bányászatunk mai állapotában már legalább 150 m-rel a tenger színe alól kellene emelnünk e víztömeget, vagyis a vízemelési költség ez összegnek kétszeresét igényelné, ami egyszerűen a teljes lehetetlenséggel határos, hiszen nem képzelhető el, hogy a q-ként 44 fillér vízemelési költséggel megdrágított szén egyáltalában értékesíthető lenne. E megállapítás vonatkozik egyébként a Pistorius-Ebeling-féle szakvéleményre is, hol a 108 m3 szivattyútelep létesítése Auguszta- és Reimann-aknán, ezenkívül egy kisebb szivattyútelep kiépítése Tömedék-aknánkban, mind nagyon szép elképzelések s a vízbetörések ellen való védekezésnek hathatós ellenszerei, azonban, ha a létesítmények beruházási összegét számítjuk s a viz- emelés költségeit kalkuláljuk, a javaslatok értéke egyenértékűvé válik annak a megállapításával, hogy bányászatunk e természeti nehézséggel megküzdeni képtelen. A felső eocénkoru mészkő vizéről geológusaink megállapítják, hogy a triaszmészkő vizénél sokkal lágyabb, továbbá itt nem kell olyan nagy mennyiségekkel számolnunk, mint a triaszmészkőben. Származására nézve nem tartják elfogadhatónak azt az egyesek által elfogadott feltevést, hogy a vetőknél érintkezve a triaszmészkővel, abból tápláltatnak, de nem tartják a külszíni csapadéktól származónak sem, mert a nummulinás mészkő oly kevés területen bújik ki a kiilszinre, hogy az arra hulló összes csapadékból csak 0'56 m3 jutna percenként e mészkőbe, holott az eddigi vízbetörések és fúrásokkal megcsapolt források többet adnak. Ismét csak előbbi meggyőződésemet ismételhetem: a külszíni csapadék egy része a vetődések mentén lekerül a felső eocénkoru mészkőbe, majd ebből a triaszmészkőig hatoló vetők mentén átfolyik a triaszmészkőbe is, ezért lágyabb a vize, mint a triaszmészé, s ezért tér el nívója némileg a triaszmészkő vízszintjétől. Geológusaink a vízbetörések ellen való védekezés kérdését 3 pontban állítják össze: 1. Javaslatok a vízbeszivárgások csökkentésére. A részben kopár mészkő- és dolomit-hegyek fásítását tartják szintén szükségesnek már általános nemzetgazdasági szempontból is. Ennek hatása azonban csak hosszabb idő után mutatkozhatnék, s így a jelenlegi viszonyokból indulva ki, említik, hogy Schmidt javasolja a vízveszélyes szinten alul megnyitható üregeknek beiszapolását. Miután azonban geológusaink úgy vélik, hogy a bányászat harmadkori képződményekkel íedett területén át beszivárgás nincs, csak a csupasz mészkőfelületek vízjáratait kellene eltömítenünk, már pedig, azok szövevényes voltánál fogva, azt nem tartják keresztülvihető- nek, de homokkal vagy lösszel nem is hiszik a szivárgást elgátolhatónak. Ezzel ellentétben pedig ha a Reimann-altárónak mészkőben készített, ma
