Prokopp Gyula: Ferenczy István terve az esztergomi bazilika előcsarnokának szobraihoz (1974)
HOLLÖSY SIMON LEVELE HERMAN OTTÖHOZ Hollósy Simonról, a nagybányai iskola alapítójáról több részletes monográfia készült, mint Réti Istváné, Felvinczi Takács Zoltáné, legutóbb Németh Lajosé, s leveleiből is közölt Radocsay Dénes a Művészettörténeti Munkaközösség 1951-es évkönyvében néhányat. Sok cikk méltatta művészi pályafutását. Az alább közölt levél élénken világít rá ifjúkori küzdelmeire, művészi problémáira. A Tudományos Akadémia Kézirattárában M.S. 260. szám alatt a Herman Ottóra vonatkozó levelek közül került elő, dr. Sáfrán Györgyi tudományos kutató hívta fel rá figyelmemet. Tíz évvel a nagybányai iskola alapítása előtt ebben a levélben Hollósy anyagi gondjairól és művészi hitvallásáról számol be. Hollósy helyzete ebben az időben valóban kilátástalannak látszott, s az is maradt mindaddig, amíg müncheni barátjai életre nem hozták külföldi művészek által is látogatott és kedvelt szabad iskoláját. 1879-ben ugyanis meghalt édesapja, otthonról így nem kaphat támogatást, a művészete apróra váltásának —- a sorozatba festésnek műkereskedők számára — ellentmond művészi erkölcse. Élesen bírálja a giccsfestőket s egyáltalán az élelmes mesterek közönséget kiszolgáló magatartását. [A levélben említett Koppay József (1859—1927) édeskés portréival aratott annak idején nagy sikert Bécsben és Münchenben.] Ezzel magyarázható Hollósy újabb és újabb kérvénykísérlete a magyar kormányhoz, melyekben rendszerint feltárja további szép terveit is. Hogy ez alkalommal miért éppen Herman Ottóhoz (1835—1914) fordul, azt a levélben indokolt „igazságossága” mellett kétségtelenül az is magyarázza, hogy a kiváló természettudós igen haladó szellemű volt mind társadalmi, mind politikai, művészeti téren. Világosan kitűnik ez Hollósy leveléből is, aki egy-egy mondatával bátran rávilágít a kiegyezés korának fonákságaira. Őszintén, szenvedélyesen tárja föl az elavult hazai és müncheni akadémikus szellem hibáit, s nem titkolja a párizsi festészet iránti lelkesedését sem, ami egyébként sok más leveléből is kitűnik. Mondatainak rapszodikus formáját az ifjú Hollósy lobogó temperamentumú egyénisége magyarázza. Nagyságos Uram! Mint ösmeretlen bátorkodom Nagyságodat a legőszintébb tisztelettel felkeresni és egyúttal szíves elnézését kikérni a lépés miatt. Okul azt hozhatom fel, hogy én pályám elején egészen magamra hagyatva különböző tudatlanságok és okok miatt letörtem, illetőleg elbuktam a szerencsés ösvényről és most kénytelen vagyok beismerni gyenge erőmet, élhetetlenségemet, nem bírok magamon segíteni. Én most adom fel a Magy. kir. vall. és köz- oktatásügyi Minisztériumhoz intézett segély vagy ösztöndíjért folyamodványomat. Ez alkalommal kénytelen vagyok okosabb eljárást igénybevenni, mint 1884 nyarán tettem, mert ez a folyamodvány alighanem teljesen figyelmen kívül hagyatott — még mai napig is ott kell hevernie valahol Münchentől messze vagy egy boldogabb hazában, mert még eddig sem örvendetes adományozásról, sem pedig nem örvendetes elutasításról nem értesít- tettem, a legmagasabb hivatalnok urak érdemtelennek tartottak arra is, hogy a folyamodványomat és a mellékleteket visszaküldötték volna. Engedelmet kérek, hogy üyen hangon írok, de ha ez hiba is részemről, azt hiszem az egyenes bemutatás a legjellemzőbb. Most meg legyen szabad soraim tulajdonképpeni célját előadni, Nagyságodat a legmélyebb tisztelettel felkérni, szíveskedjék nagybecsű közbenjárásával engem az állami segélybeni juttatáshoz segíteni. Kérésem támogatásául a következők szolgáljanak: 1878 tavaszán elhatároztuk boldogult atyámmal és testvéreimmel, hogy engem arra a pályára engednek lépni, amelyben a könnyelműségnek ára van. Kijöttem Münchenbe festőnek. Azt hittem, hogy megeszem az egész világot, tele voltam ambícióval. Elmúlt azóta négy év. Minden évvel éremmel lettem kitüntetve. A többi időről mai napig szintén beszámolok. Már akkor beláttam, hogy a német iskola nem a valódi, az académián arról voltam híres, hogy egész eltérő irányban dolgoztam a többitől. Ennek a kifolyása volt aztán, hogy az úgynevezett „Componierschule” nekem sehogysem imponált, az itteni nagy mesterek(?) lélekölő gyalulásait szerencsémre nem vettem igénybe. Ha ezt tettem volna, talán most nem kellene alkalmatlankodnom Nagyságodnál, sem pedig a Minisztériumnál. Elvesztettem az anyagi hasznot, de büszke vagyok arra, ho^y mai napig még a legkétségbe- ejtőbb nyomor sem volt kepes arra bírni, hogy meggyőződésemtől elálltam volna . . . Bolondnak, költőnek, művésznek minden szabad! Alázatosan engedelmet is kérek, hogy drága idejét Nagyságodnak üyen hosszú lére eresztett instanciával zavarom. Ha az én meggyőződésem az, hogy az állami ösztöndíjat élvezőknek kötelességük leróni azt a tartozást, amit ők becsületes pénzben kaptak becsületes lelkiismerettel, úgy kétszeresen van okom magam azok fölé helyezni, akik 2—-3 éven át az állam részéről ilyen kedvezményekben részesíttettek, azért is, mert eddig az eredményük, amit azok az urak csak hajhásznak, részemről már eléretett, tehát én erre érdemesebb volnék. A második ok pedig az, hogy valamennyi coüegám előtt ismert dolog az, milyen kétségbeejtő nyomorral kell nekem tengetni napról napra az életemet Münchenben. Ez a város tökéletes tömlőé részemre. És az ösztöndíjat azért kérem, hogy minél előbb Budapestre mehessek, ott egy kis szerencsét próbálni Vastag és Benczúr professzor úr Öméltóságáikkal szemben arcképfestéssel, ha az sikerülne, úgy az országot bekalandozni gyalog, mindenféle eshetőségből stúdiumokat szerezni es így új vérrel megrakodva, a világ egyetlen műtemplomába, Párizsba menni. Az irány, amit a párizsi iskola fogadott el — és a német, olasz stb. határozott — eüentétes egymásnak. Érről Nagyságod bizonyságot szerezhet az idei őszi kiállításon. Mennyire egyszerűbb természetet egyszerűen, de szigorúan követő alkotásokat állít ki minden egyes francia — eüenben a német iskola követői (sajnálattal kell megjegyeznem, hogy valamennyi collegám, akik itt 150
