Mojzer Miklós: M. S. mester passióképei (1976)

igyekezett állítani a festő a testinél. Ezért annyira csak látszólagosan anyagszerűek a testek, a ruhák, a tárgyak. A fák, hegyek áttetszőek; néhol olyanok, mintha sík felületük mögött irizáló, máskor meg izzó fény ragyogna, különös módon átvilágítva őket. A Keresztvitelen elöl jobbra egy nagy fehér kő szinte habszerű, s a kezek jelentést idéznek: a katonáé az előredőlő keresztfán víziószerű - egy mantegnai gondolat alapján -, az eleső Krisztus erőtlen keze pedig szinte meglágyulva lefolyni látszik egy sziklagomolyagon; másik keze is olyan, mintha hulló vérének-verejtékének lenne gesztusban megfelelője. Pedig ennek a Krisztus-figurának antik szoborelőképekre visszavezethető előzménye van Mantegna művészetében: Orpheusz haldoklik így a mantovai Camera picta egyik freskóképén. Az esztergomi sorozat Krisztusa tehát egy antik eredetű, reneszánsz haldokló Orpheusz-figura példája szerint esik össze - ezért nem fordul elő ez a mozdulat a kortársi Keresztvitel- jeleneteken másutt sehol - csak itt.

A Kálvária halott Megváltója is ilyen egyedüli - mert teljesen halott. Az élő Krisztusról a halott ábrázolására addig senki sem tudott ilyen mértékben átváltani. A passió főszereplőjét rendesen a kereszten is „usque ad finem” a szenvedés és a mindent vállalás cselekvő személyeként ábrázolták. Mai orvosi szóval azt mondhatnánk, hogy más festett Kálváriákon Krisztus még innen van a klinikai halálon - még személy, aki magát megadó gesztusaival valamiképp együtt van a lábánál állókkal. A halál utáni ember (a „consummatum est” után, a lélek nélküli test állapotában) személyiségétől megrabolt testi valóját nem a Kálvárián, hanem inkább a későbbi jelenetekben (Levétel a keresztről, Krisztus siratása, temetése) igyekeztek bemutatni a festők és a metszők. M. S. mester is ilyen példából merített, amikor Jézus fejéhez Dürernek egy, a fájdalmas Krisztust halála után áhítatkeltő jelenségként bemutató rézmetszetét hasznosította. A düreri példát azonban szeme világától megfosztva, kissé elfordítva ábrázolta - s ebben az átformálásban a fej új értelmet kapott, amely sajátosan M. S. mester festői fordulata. Aki a világtörténelem legnagyobb szerepét — az Isten fiáét — vállalta, itt menthetetlenül meghalt, emberi mivoltának csak a lárvája, a holtteste maradt. Megmerevült gesztusai sem a sajátjai már, csak a kínhalálé. A Megváltó emberszerepének - mintegy régmúlt igeragozásban szólva — vége. M. S. mester szerepábrázolása ebben érte el tetőpontját. A gesztusoknak és személyes mozzanatoknak csak a külső burka maradt - Krisztus nem ember, nem személy többé, hanem iszonyú sorsának vázfigurája - nem az már, aki életében volt. Az emberi