Kéményfy K. Dániel: Vaszary Kolos 1855-1905 (1905)

Magyarország hercegprímása

177

óhajt. Menekülni akar tehát ebbó'l a hideg körből oda, ahol a szeretet szárnyain meleget talál. Nem töró'dik azzal, hogy sokan nem értik, ő csak valami belsejében éló' nemes eszménynek akar élni és megfelelni.

Sokan azt mondják, hogy maradandó nagy emlékekben és alkotásokban eddig nem örökítette meg nevét. Hát a proletáriátus megszüntetésén fáradni, nem maradandó alkotás? Annyi leány- és finövendék neveltetése a haza reményévé, nem maradandó alkotás? Annyi Istenházának restaurálása, építése nem maradandó alkotás a hitélet emelésén? Hát annyi alapítvány, jótékony- sági adomány, nem maradandó alkotás a szegénység könnyeinek letörlésére? Vagy annyi sok szegény családnak gyámolítása, biztosítása, nem maradandó szociális alkotás?.... És nem emelt-e ezekkel magának örök emléket?.... Arany Jánossal ő róla is elmondhatjuk: „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincsét, ámbár napja múl.“

* * *

Ha a pedagógust tekintjük Vaszary Kolosban, azt látjuk, hogy tanítványainak a szó legnemesebb értelmében mestere volt. Még a gyengébb tanulót se bélyegezte meg, hanem atyai jóindulattal bírta hibájának pótlására. Bölcs és lelkes szavakkal hirdette a tudományt, átvezette tanítványait a múlton, annak magasztosságát és árnyoldalait egyaránt feltüntetve. Csemetéknek tekintette tanítványait — mondotta Baross Gábor vezetésével tisztelgő tanítványainak — akiket ő mint kertész, fáradságos verejtékkel öntözött s szeretete melegével gondozott. Öröm12