Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)
Andrea Ferrucci
reis una cum suis basibus quas in urbe Florentina pro tabula altaris Sacelli, quod ad latus Ecclesie mee Strigoniensis construi curavi, in Italiam miserim.«) Ferrucci neve nem szerepel a levélben, a kápolnát magát és az oltárt pedig már mint meglévőt említi. Nyilvánvaló tehát, hogy az oltár három fülkeszobráról lehetett szó, amelyek akkor még nem voltak a helyükön. Ennyit tudhatunk Andrea Ferrucciról és a Bakócz-kápolnáról a korabeli források alapján. A magyar művészettörténet-írás több mint egy évszázada foglalkozik visszatérően a Bakócz-kápolnával, de mindmáig nem vált egyértelművé abban Ferrucci szerepe. A bizonytalanság forrása kétségtelenül Vasari kissé homályos szövege, ebben egyrészt a Ferrucci kezétől származó »sepolturá«-ról van szó, amelyben igen szép szobrok találhatók, és amelyben eltemették az esztergomi bíboros testét, másrészt egy műről, amelyet Esztergomba küldtek. A forrás első értelmezője 1875-ben Dankó József esztergomi kanonok volt, aki a Simor-féle helyreállítás alkalmából kiadott latin nyelvű emlékkönyvecskéjében a következőképpen írja le a kápolna keletkezését: «Bakács buzgó lelkét a legnagyobb gondoskodás töltötte el, hogy a kápolnát minél nemesebbé és fenségesebbé tegye. Ezért Giorgio Vasari tudósítása szerint a fiesolei Andrea Ferruccira, annak a kornak igen híres szobrászára bízta ezt a művet, hogy a kápolna a Boldogságos Szűz Mária segítségül hívása által márvány emlékműként képviselje. Tamás bíborosnak úgy tetszett, hogy az egész helyiséget vörösmárványból készítsék, huszonkilenc láb szélességben és harmincnégy láb hosszúságban, az oltárt pedig, amelyet kelet felé helyeztek el, Andrea Ferrucci fehér luccai márványból alkotta meg.« Dankó tehát úgy oldotta fel a Vasari-szöveg ellentmondásait, hogy a »sepolturá«-t sírboltként, sírkápolnaként értelmezte és az egész műre vonatkoztatta, amely Ferrucci kezétől származik. Gondolhatunk itt arra, hogy - mint a fiesolei kápolna esetében ennek nyoma is maradt - Ferrucci kezétől származhatott a kápolna terve anélkül, hogy a helyszíni munkákban személyesen részt vett volna. Az pedig, hogy elküldte Esztergomba - a terveken kívül -, magára az oltárra és annak igen szép szobraira vonatkozott, amelyeket Ferrucci nyilván Firenzében saját kezűleg faragott, és onnan küldött Magyarországra. Érdekes módon Dankó múlt századi szövegéből nem ez a rész ragadta meg az utána következők figyelmét, hanem az, amikor az oltár három elpusztult szoboralakját Bakócz fennmaradt pecsétje alapján Szent Adal- berttel, Szent János evangélistával és Szent István királlyal azonosította. Ebből a megállapításból máig tartó ikonográfiái és stilisztikai fejtegetések és véleménycserék fakadtak, amelyek a pecséten ábrázolt, architektonikus keretbe foglalt triptichont a Bakócz-kápolna oltárával hozták összefüggésbe. Dankóra való hivatkozással a későbbi irodalom már kizárólag a fehérmárvány oltárt tekintette Ferrucci művének, különböző módon próbálva feloldani azt az ellentmondást, hogy Vasari kifejezetten »sepol- turá«-ról ír, nem pedig »altaré«-ról, »tavolá«-ról vagy »dossalé«-ról, ahogy az ilyen műveket nevezik. 25
