Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (1987)
A mű sorsa
A felépítmény áthelyezése után került sor a régi kripta kiürítésére és a sírok áttelepítésére, majd a következő évben az alapok szétbontására, amikor is - Máthes leírása szerint - a rendkívül kemény alapfalazatban rábukkantak az 1506-ban elhelyezett vörösmárvány alapkőre. A kör bezárult. Az alapkő letételétől az alapkő kiemeléséig háromszáztizennyolc esztendőn át állta a magyar történelem minden viharát a magyar- országi reneszánsz építészet utolsó európai rangú alkotása, hogy a xix. század elején Európában egyedülálló műemlékvédelmi akció eredményeképp megmeneküljön a végpusztulástól, és új életet kezdjen. Az áthelyezést a kortársak egy része barbárságnak tartotta, de ha meggondoljuk, hogy Székesfehérvár, Eger, Vác, Kalocsa, Nagyvárad, Csanád középkori székesegyházai miképp pusztultak el teljesen, vagy csaknem teljesen, s ha az esztergomi vár sok ezer fennmaradt kőtöredékének máig ideiglenes barakkokba zsúfolt állapotára gondolunk, elismeréssel kell adóznunk mindazoknak, akik ennek a páratlan értékű alkotásnak a megmentését elhatározták és megvalósították. Mai felfogásunkkal és módszereinkkel természetesen sok mindent másképp és jobban tudnánk megoldani, de a megmentés módjának alapelvei a maguk korában úttörőek és előremutatók voltak, s legalább annyira elfogadhatóak, mint korunkban az egyiptomi Abu Simbel sziklatemplomának megmentése áthelyezés útján. Érdekes módon a Bakócz-kápolna nemcsak abban, ahogy megalkották, hanem abban is, ahogy három évszázaddal később megmentették, lépést tartott Itáliával és az onnan kiinduló európai törekvésekkel. Áthelyezésével egy időben, 1821-1822-ben ment végbe Rómában az európai műemlékvédelem történetének első, máig érvényes elveken alapuló nagy restaurálása: Titus diadalívének szétbontása, újrafelépítése és kiegészítése Giuseppe Va- ladier által. Míg az utóbbit az európai műemlékvédelem kezdeteinek korszakalkotó példájaként tartja számon a történelem, addig a Bakócz-kápolna megmentését máig hajlandók vagyunk csupán a balsors következményének tekinteni. A kor történelmi, társadalmi, művészeti összefüggéseibe helyezve azonban nyugodtan vállalhatjuk ennek a munkának negatívumait, amelyek a különböző összefüggések meghatározta kényszerpályán jöttek létre. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy kiemelkedő művészi, történelmi értékű és nemzeti jelentőségű építészeti alkotás tudatos értékelésen alapuló megmentése az áthelyezés technikai bravúrja útján Európában elsőnek az esztergomi várhegyen valósult meg 1823-ban. Az áthelyezés szerencsés befejezése után indult meg teljes erővel az új székesegyház építkezése, amely még évtizedeken át folytatódott. A kápolnába 1824. június 7-én ünnepélyesen visszavitték a Mária-kegyképet, és ideiglenesen használatba vették az épületet, de északi bejárati nyílását befalazták, és csak a sekrestyén át lehetett megközelíteni. A székesegyházat 1856. augusztus 31-én szentelték fel, de az épület ekkor még távolról sem volt készen. A befejező munkák Simor János (1867-1891) prímás érseksége alatt még 102
