Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

hozás cselekvése is késett, amit az is bizonyít, hogy a közegészségügy rendezéséről szóló első és maiglan is érvényben levő törvényünket csak 1876-ban (XIV. tc.) alkotta meg. Ily körülmények között Esztergom múltbeli közegészségügyi viszonyairól csak annyit írhatunk, amit be is tudunk bizonyítani. Kézenfekvő dolog egyébként, hogy Esztergomnak mindenkor egészséges, jó levegője volt. Biztosították ezt a Pilis hegység erdőin kívül az Ipoly és a Garam folyók völgyein leáramló szelek és a Duna folyam. E tekintetben tehát nem volt baj, ellenben baj volt az, hogy Esztergom földje több, mint kétezer esztendő előtt lakott hely volt és így a talaj állandó fertőzése bekövetkezett s ez a körülmény a földbeásott kutak és emésztőgödrök révén az epidemikus betegségeknek biztosított állandóságot. Fokozta ezt a veszélyes helyzetet az a körülmény is, hogy a város dunamelléki határa mindig ártér volt és a város alatt levő Kisduna az idők folyamán feltöltődött, eliszaposodott és a fertőző miazmák tanyája lett. Hasonló volt a helyzet a városnak tabáni részében az ott volt mély árok lefolyásának hiánya miatt, nemkülönben az Ároksoron (régi városárok) s végül a teréziánumi földeken innen esett Zöld-tó poshadása következtében. Mindezek az állapotok már a múltéi, mert a város gondoskodása igyekezett megszüntetni a bajokat. Nagyot lendített Esztergom közegészségügyi viszonyainak javulásán az 1910—13 között foganatosított kisdunai kotrás, partbiztosítás, árvédelmi töltés és a hegyivizek beáramlása elleni védekezés, de legnagyobbat az a körülmény, hogy a város a jelenleg is válságos közgazdasági viszonyok dacára is megteremtette a vízvezetéket és annak segélyével fertőzésmentes ivóvízhez juttatta a lakosságot. A közegészségügyi szolgálat is megtette a maga kötelességét, mert Esztergomnak hivatalos és nem hivatalos orvosi kara tudásának minden eszközével, fáradságot nem ismerve, lelkiismeretesen áll fontos őrhelyén. Esztergomban korszakalkotó kezdeményezés volt az 1900-ban létesült új, nyilvános közkórház. Ezt megelőzőleg is volt már közkórháza Esztergomnak, az azonban nemcsak szűk és szegényes volt, hanem azokat a feltételeket is nélkülözte, amelyek a fejlődött higiénia szempontjából elengedhetetlenek. A hazai kórházak első ősét is Esztergomban találjuk meg, mert okmányszerűleg bizonyítható, hogy itt a XII. század második felében a Szt. Jánosról nevezett lovagrend Obon (Abony) határrészben (akkor község volt) Ispotályt építettek az utasok és a betegek számára. Kézenfekvő az is, hogy e lovagrendnek a határ más részében, a Diósvölgy-dűlő alatt földjei is voltak és e földeket, jobban mondva a dűlőt, a nép ma is Ispita-hegynek hívja. Azonban viszsza kell térnünk a mai városi közkórház elődjének történetére. A régi kórház, mely a Mária Terézia-téren most szegényház néven ismeretes, 1837-ben nem kórház céljára épült, hanem menedékháznak avégből, hogy az önhibájukon kívül vagyontalanul maradt és elaggott polgárok abban holtukig elláttassanak és gondoztassanak. Minthogy pedig megesett, hogy olyan embereket is kellett időről-időre ott elhelyezni, akik egyszerű szegény vándorok voltak és elbetegeskedtek, a menház ezek ápolására is berendezkedett és így felében lassanként kórházzá alakult. A köznép ettőlfogva nevezte el azt ispitának (ispotály). Legutóbbi főorvosa ennek a régi kórháznak az 1907-ben oda kinevezett néhai dr. Gönczy Béla orvostudor és mütőorvos, kir. egészségügyi főtanácsos volt. Ugyanő maradt igazgató-főorvosa a néhai Vaszary Kolos bíbornok-hercegprímás nevét viselő ú. n. Kolos-kórháznak is egészen 1933 november hó 12-én 65 éves korában bekövetkezett haláláig. A Kolos-kórház 1902-ben adatott át rendeltetésének. Az építést Vaszary Kolos akkori hercegprímás 50.000 koronás és az Esztergomi Takarékpénztár Rt. 40.000 koronás nagy adománya tette lehetővé a sok kisebb-nagyobb adomány és az építkezésre felvett 88.000 koronás kölcsön mellett. Az eredeti,394