Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

foglalkozniuk, hanem a kolerában, vérhasban, kiütéses tífuszban szenvedők ezreivel is. Az önzetlen és önfeláldozó eme szolgálatnak cselekvő, fáradhatatlan tagjai nem részesültek kitüntetésben s hogyha a felettes hatóságok ez irányban annak idején előterjesztéseket is tettek, valami közömbösség, vagy az összeomlás bekövetkezése a legfelsőbb elismerés kiadását megakadályozták. Ezt az utódok buzdítása érdekében talán érdemes volna pótolni s e körülményre szívesen hívjuk fel az illetékesek figyelmét már azért is, mert igen sok esetet tudunk olyat, hogy az elaltatott adatokat kikeresték és utólag az államfő elé terjesztették.

1 A fentebb elsorolt adatokból nyilvánvaló, hogy Esztergom város közönsége a mult század nyolcvanas éveiben kezdte meg azt az építő munkát, amely a modern fejlődés alapjait lerakta és amelyet a világháború kitöréséig áldozatosan folytatott azért, hogy bekerüljön a haladó városok sorába és külsőségekben is méltó lehessen egykori nagy múltjához. Akik tanúi voltak ennek a munkának, azok immár javarészben megtértek őseikhez, de nem vesztek el azok a kultúrhistóriai adatok, amelyeket részben a város közgyűlési jegyzőkönyvei, részben a levéltár őriznek és aki ezeket a sorokat rója, híven törekszik arra, hogy mindazt a küzdelmet méltassa, amely Esztergomot visszaadta önmagának és a haladó kultúrának. Nehéz, nagy út volt ennek a küzdelemnek útja, mert annak járhatóvá tételéhez úgyszólván merőben hiányoztak az anyagiak. Ám Esztergom polgárságát ez a körülmény nem riasztotta vissza a cselekvéstől, mert a modern haladás érdekében önmagát adóztatta meg. Azonban tovább is ment, mert kölcsönöket vett fel csak azért, hogy siettesse azt a folyamatot, amelynek célja a haladás volt. Ami az említett kölcsönöket illeti, azokról csak annyit, hogy eleinte aprók voltak azok, majd egyre nagyobbodtak s amikor már ilyképen megszaporodtak, volt gondja a városnak arra, hogy valamennyit egyesítse egy olyan hosszúlejáratú törlesztéses kölcsönben, amelynek terhe az adózó polgárságot zavarba nem hozhatja. Történeti valóság különben, hogy — habár az alkotások folyamata nem szakadt meg, a nagy és a későbbi kölcsönterhek a világháborúig kifizettettek. Természetes dolog, hogy ez az állítás — mely pedig egy a valósággal — magyarázatra szorul. A magyarázat pedig igen egyszerű. Amíg ugyanis a mult század első harmadában a város gazdálkodása mellőzte azokat a feltételeket, amelyek állandó jövedelmet biztosíthattak és egyáltalán nem ragadta meg azokat a lehetőségeket, amelyek a hasznos beruházások jövedelmezőségében jelentkezni szoktak, addig az 1800-as esztendőnek utolsó negyedében haladó szellemet vittek abba nemcsak a polgárság vezető elemei, hanem a magasabb képzettségű és látókörű újabb tisztviselők is. így történt, hogy a fokozatosan előállott beruházások, az időközben létesült magánvállalkozások és az időközben megnyitott erőforrások jövedelmeztek és mindezek segítségével a kölcsönteher is leapadt. Ily körülmények között ért el a város a világháborúig és ami adóssága még fennmaradt, azt a villamostelep gépi berendezésének előnyös eladása révén ugyancsak a háború tartama alatt rendezte. Amikor arról emlékeztünk, hogy a mult század utolsó negyedében a polgárság vezető elemei a város gazdálkodásába haladó szellemet vittek, ez az emlékezés azt a kötelességet is rója reánk, hogy ezekről a vezető elemekről névszerint emlékezzünk. Ez a kötelesség annyival inkább kedves nekünk, mert emléküket követendő példa gyanánt utódaiknak átadhatjuk. Mindenekelőtt azokról az esztergomi városatyákról emlékezünk, akik a volt Érsekvíziváros, Szenttamás és Szentgyörgymező községek egyesítése előtt a fórumon a haladást képviselték. Ezek a következők voltak: Andrássy János f alispán, Bajer Antal f és Bayer Ágost f kékfestőgyárosok, Bartha Ármin f 1 Az előterjesztések vagy az alispáni, vagy a főispáni hivatalnál, vagy esetleg a belügyben hevernek. ,320