Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

lépett fel a kiütéses tífusz alakjában. Kitűnt, hogy e veszedelem különösen a földbe ásott barakkok lakóit gyilkolta és pedig az azokban elszaporodott férgek révén, amelyek a kórt egyik emberről a másikra oltották át. Ez a járvány is rengeteg áldozatot követelt és hogyha évszázadok után, amikor a tömegsírok felülete egyenlő lesz a felszínnel, mérhetetlen 'mennyiségű emberi csontot vet fel a munkaeszköz, ki fogja tudni, hogy ezeknek tulajdonosai érző-ártatlan áldozatai voltak a nagyhatalmi őrület és embertelenség felfokozásának?... A kolerában és kiütéses tífuszban elpusztult hadifoglyok tetemeit tömegsírok fogadták be. Az Őrhegynek a Rózsavölgy felé hajló oldalában két, egymástól különálló temető létesült. Hasonlóképpen tömegtemető keletkezett a dorogi útnak a városból kifelé vezető jobboldalán, közvetlen az akácos területén. A hadifoglyok ideiglenes elszállásolására felhasználtattak az azon időben üzemen kívül állott tokodi (alsó) kőszénbányatelep épületei is. Az itt elpusztult orosz hadifoglyok hulláinak ezreit egy óriási mélységű tárna nyelte el. A tárna nyílása fölé akkor erős tölgyfából kettős keresztet ácsoltak. A sebesült és beteg hadifoglyok a város területén berendezett kórházakban is ápoltattak és a közülök elhunytakat a szentgyörgymezei temető mellett létesített új temetőben helyezték örök nyugalomra. Küzdelem a járványokkal. A különböző járványok megszünetésére irányított tevékenység a polgári hatóságok és tisztviselők dicséretesen lelkiismeretes buzgalmának tulajdonítható. A koleraveszély veszedelmes voltára elsősorban néhai dr. Áldori Mór tanácsorvos hívta fel a hatóság figyelmét és néhai Vimmer Imre polgármester pillanatnyilag sem késlekedett a saját fontos előterjesztésével. A vármegye alispánja (akkor dr. Perényi Kálmán), főispánja (akkor Meszleni Meszlényi Pál), az esztergomi járás főszolgabírája (akkor Pisuth Kálmán), a párkányi járás főszolgabírája (akkor Szenkviczi Palkovics László), a vármegye főorvosa (akkor dr. Seyler Emil) mindent megtettek, ami a járvány terjedésének megakadályozása érdekében szükséges volt és csakis ennek az egyetértő hatósági összefogásnak és az orvosi kar dicséretes éberségének köszönhető, hogy a város belterületén csupán egy kolerás megbetegedés történt. Egy polgári kocsis betegedett meg, de felgyógyult ugyanakkor, amikor a várostól alig négy kilométernyire a hadifoglyok ezreit kaszálta le a fekete halál! .. . A hadifogoly tábornak a kezdet-kezdetén egyetlen orvosa volt. Kötelességünk az illetőt a teljes nevén megnevezni, mert ez a férfiú olyan óriási munkát teljesített és a lelkiismeretességnek olyan példányképe volt, hogy őt egyenesen az önfeláldozás hősei közé kellene iktatni! Ezt a férfiút úgy hívják, hogy dr. Fonyó János. A háború kitörése előtt Budapesten folytatott magángyakorlatot és a mozgósításkor katonaorvosi (főorvos) minőségben a fogolytáborba rendeltetett. A táborban ekkor még a legelemibb egészségügyi feltétel is hiányzott. Nem volt kórház, nem volt gyógyszertár és nem volt egészségügyi személyzet. Fonyó doktor elmondhatta magáról azt az egyszerű közmondást, hogy üres kamrának bódult a szakácsnéja. Ám ő nem ijedt meg az egyre sokasodó feladatoktól csak akkor, amikor a kolera felütötte a fejét és a szegény oroszok künn a gyepen nyögtek kínjaikban. Szemtanuk beszélték, hogy a deres gyepen fetrengő nyomorultak láttára sírni kezdett, mondván: „Orvos még tehetetlenebből nem érezte magát, mint én, hiszen segítenék, de ehhez nincsenek eszközeim!" Dr. Fonyó írta és táviratozta felettes hatóságának a bajokat, azonban szörnyű lassan jött a segítség. Végre is orvostársakat kapott, később egy tábori barakkórház érkezett, majd járványkórház (barakok) és patika létesült, a felszerelés is megjött nagy nehezen, úgyhogy végre is megkezdhették a rendszeres egészségügyi szolgálatot. A tábor a háború folyamán egyre jobban terjeszkedett. Beépült a legelő, a kesztülci út jobboldalán majdnem Sátorkő-pusztáig barakokkal, raktárakkal, ,311