Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

zolói annak, hogy a harmadszor is megújított békeszerződés csupán papírrongy marad, mert a török — miként addig, úgy azontúl sem tartotta be azt.

1 Ennek káros következményei a magyar és török részről örökös csete-patékban nyilvánultak meg, mert vidékek néptelenedtek el, falvak pusztultak és a termelés csak oly helyeken volt ideig-óráig biztosítva, amelyek fegyveres központok védelmében részesültek. Esztergom megvétele. 1683. Esztergom vármegye és Esztergom város történelmében fordulópontot jelent Esztergom várának felszabadulása, melynek előzményei a következők: Amikor Bécset 1683 szeptember 10-én felszabadították, Lotharingiai Károly és a szövetséges Sobieski János között nézeteltérés támadt. Lotharingiai Károly ugyanis mindenáron üldözni akarta a menekülő Kara Musztafa nagyvezért, ellenben Sobieski Buda ostromát kívánta megindítani. Az ez irányban folytatott megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy Károly herceg elejtette a nagyvezér üldözésének tervét s ahelyett megállapodtak abban, hogy először Párkány ellen fordulnak és az itt remélt siker után látnak Esztergom várának ostromához. Közbeesőleg megjegyezzük, hogy a nagyvezér menekülő útjában vert hadával Esztergomba igyekezett, számítván arra, hogy itt védelemre talál és a netán elkövetkező egyesült hadaknak sikeresen ellentállhat. Hadaival valóban meg is érkezett Esztergomba, hol is mindenekelőtt gondoskodott arról, hogy a vár és a párkányi erősség őrségei szaporíttassanak. Ez sikerült is olyképpen, hogy Esztergomba rendelte Hassan szófiai basát és Buda új basáját, továbbá Thököly Imrét, aki akkor állítólag 35.000 emberrel rendelkezett. A megerősített helyőrségből a nagyvezér a párkányi erőd őrségének szaporítására 8000 embert küldött át. Lássuk most már, hogy a török hadak erejéhez miként viszonylott a szövetségesek ereje? A számarány körülbelül egyezett, mert Károly herceg és Sobieski haderején kívül Eszterházi Pál nádor 6000 és a badeni őrgróf 5000 emberrel csatlakoztak és ezzel az erővel érkeztek október 7-én Párkány határába, hol is nyomban támadásba kezdtek. Ez a támadás a törökök éberségén megtört és ez alkalommal a harcban a lengyelek majdnem kétezer embert vesztettek el. Ezt a csorbát kiköszörülendő, október 9-én a szövetségesek most már valóban mesteri előkészítés után megismételték a támadást, mely a párkányi török helyőrségre végzetszerűnek bizonyult, amennyiben azt pár száz ember kivételével teljesen megsemmisítették. Ebben a félig nyílttéri, részben ostromszerű harcban az emberpusztulásnak a legborzasztóbb jelenetei folytak le. Amikor ugyanis a szövetségesek kitűnő stratégiája és ellenállhatatlan rohamai a váracson kívül sikerültek, a három oldalról körülzárt törökség részben az erődbe, részben a túloldalt összekötő hajóhídon igyekezett menekülni, de a vad futásban teljesen megzavarodva, mindkét célnál összetorlódott és felapríttatott. Különösen rengeteg török harcos veszett el a hídra való igyekvésében, mert valamennyi egyszerre akart arra rohanni s az így megszorult tömeget vérbe fojtották. Egyébként a hidat is elözönlőit menekülők sem kerülhették el sorsukat, mert tömegük alatt a hajóhíd szét- és leszakadt s ennek következtében a Duna hullámaiban vesztek el. Miközben ezek az idegrázó jelenetek lefolytak, a szövetségesek a váracs ellen fordultak. Legelői támadtak a lengyelek — akik a két nappal azelőtt elesett társaikért akartak elégtételt szerezni s amint az erőd 1 Ehrenreich naplója: Ortélius, Istvánffi, Némethy L., Rónai Horváth Jenő, stb., stb. 108