Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék multja és jelene

A fegyvernyugvás ideje lejárván, szeptember 8-án az ostromlók elsőben is a vár elővédjét: a szenttamási erődöt akarták megszerezni. Az ezirányban megindult támadó müveleteknek csak két hét múlva jelentkezett az eredménye abban, hogy az erőd árulás következtében elesett. Az árulást egy Mörsberg ezredbeli katona úgy követte el, hogy felhasználva az őrség ittasságát, észrevétlenül kiszökött az erődből, jelentkezett a törököknél s azokat bevezette, mire az addigi támadásokban súlyos veszteséget (1500 ember körül) szenvedett ostromlók a tehetetlen bennlevőket pár ember kivételével legyilkolták. Szomorúan érdekes megemlíteni, hogy a várban levők reggelre onnan tudták meg az erőd megvételét, hogy annak falaira török zászlók vonattak fel.

1 A szenttamási erődnek ily módon történt elfoglalása után — miközben oda nagyhatású ágyúkat szállítottak — október 1-én Víziváros (alsó vár) ostroma következett. A rendkívül veszteséges harc, melyben a védők hősies küzdelmet tanúsítottak, itt is az ellenség javára dőlt el. A védelemben résztvevő Oettingen várparancsnok is elesett, ellenben a megmaradt védőknek sikerült a szenttamási erődből erősen bombázott várba jutni és megvinni a hirét Oettingen elestének. E híradás után a vár őrsége Dampierre grófot ismerte el parancsnokának, akinek most már minden gondja az volt, hogy a várat megtartsa, de ebbeli igyekezetét a következő napon megakasztotta maga az őrség, amely a vár feladását kívánta. Dampierre az ez irányban nála jelentkezett küldötteket nemcsak elutasította, hanem ki is hirdette, hogy a katonának becsületbeli kötelessége helyt állani, azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az őrség hajnalban és esténként jelekkel érintkezik a törökkel, mire száz aranyból álló jutalmat tűzött ki annak, vagy azoknak, akik a tettest, vagy tetteseket kézre adják. Áruló azonban nem akadt s közben tapasztalhatta, hogy a feladás tervének hovatovább több híve lesz. Növelte ezt a bajt az is, hogy Visegrád várát az abba helyezett idegen őrség még Esztergom ostroma előtt feladta és a többnyire nőkből és gyermekekből állott ottani népség az esztergomi várban talált menedéket. Ezt a különben is súlyos tehertétel társaságot a zendülők a feladás ügyének hangolták, mire az asszonynép Dampierre-t felkereste és előtte a vár feladásáért könyörgött. Ily körülmények között hívta össze Dampierre a vár tisztjeit s velük tanácskozván, a vár feladása elhatároztatott az esetre, hogyha az ehhez kötött feltételeket az ellenfél elfogadja. Ezután egy Reichenau nevü főhadnagy — aki egyébként is különös szószólója volt a vár feladásának — bízatott meg azzal, hogy a döntésről az ellenséget értesítse. Ez megtörténvén, három napra fegyvernyugvás létesült s annak leteltével a parancsnok a fegyveres őrséggel kivonult a várból és azt birtokba vette a török. Esztergom várának ilyen gyáva módon történt feladása nem maradhatott büntetlenül, mert Rudolf parancsára a hadvezetőség a Komáromnál táborozó várőrségnek parancsnokát és azokat a tiszteket, továbbá altiszteket, akik a vár feladásában részesek voltak, — mintegy kétszáz embert fogságba vettetett. A Győrbe szállított foglyok megfelelő hadbírósági kihallgatások és tárgyalások után kegyetlenül megbüntettettek. (Megcsonkítás, fejvétel, felnégyelés, akasztás stb.) A Dampierrével szemben lefolytatott vizsgálat ily borzasztó büntetésre nem talált alapot s éppen ezért — figyelemmel arra a kényszerhelyzetre, amelybe került és tekintettel az enyhítő körülményekre, a büntetés fogságra szólt.

2 Dampierre később kegyelmet kapott, visszatért a katonai szolgálatba s abban mindaddig megmaradt, amíg Pozsony 1620-iki ostrománál el nem esett. 1 Istvánffi: Hist. Lib. 52. 1. 3 Hadtört. Közlemények 1893, 143—146. 1.; Némethy: Emléklapok 217—227. 1. 106