Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

Pedig mi volt ez is Bononiához képest! A hatalmas falakhoz, a roppant kapukhoz, tornyok csipkés ormaihoz, paloták árkádos sorához képest! Itt is vertfalú vagy nádból kerekített apró házacskák hevertek szanaszét a síkságon s dombok oldalán, mint forró délben elpihenő birkanyáj, itt is csak imitt-amott látszott egy kőház fehér fala, néhány templom csúcsos tornya. De mindezek fölött a magasba nyúló hegyormon ott ragyogott fehér kőből, vörös márványból rakva, faragott ablakbálványokkal ékesítve, tornyait a sötétkék égboltba fúrva az egyház, minden magyar egyházak legelseje, a király palotájának orma szédületes mélységbe alátekintő bástyája... Itt állott az ország koronája előtt. És most, mielőtt a hegyre kanyarodó ösvényre lépett volna, leült. Szemét a templomon, palotán legeltette. És lassan elébe somfordált egy vézna kisfiú, fehér vászongatyában, fehér vászoningben, vállára hulló hajjal, mezítláb. S így szólt hangtalanul: — Hányszor bizonykodál, fráter, hogy Esztrigánba kerülsz, kerál udvorába, pispekek s jobbágy urak közéje... Tudós atyák közéje... És íme, most előtted Esztrigán... — Nem így akarál te Esztrigánba jönnöd, fráter — folytatja mozdulatlan ajakkal, dióbarna szemét rávetve, kezét lecsüggesztve, mezítelen ballábával a jobblábát simogatva. — Fényben, bársonyban, aranyasan-ezüstösen akarál idejönnöd. Nagyhatalmú jobbágyokval s pispekekvel negédösen társalkodnod. Kerálnak leveleket írnod, jószágok adományozását sorbaszámba vennöd... S hogyan jövél, fráter? Mezejtelen lábbal, koszlott kámzsában, fekete skapuláréval, derekadon kötélvei... fejed körülnyírva... — Azért én most is azt akarom, azmit akkoriban — sóhajtotta Julianus. — Azt. Keletre akarsz mennöd most is — lelkesedett a kisfiú. — Oda, ha százszor bolondnak mondanak es! — Hol a bársony? Hol az arany, ezüst? — Hálát adok néköd, Atyám, hogy reám adád e hitvány kámzsát, derekamra övezéd e kötelet — fohászkodott Julianus. És keresztet vetve buzgón imádkozni kezdett. A kisfiú eltűnt, elmosódott a reszkető napsugárban. Idegen városok szépségéhez, nagyságához szokott szeme nem találta túlságosan ragyogónak s pazarnak az épületeket, melyeket Esztrigánban, a várhegyen látott. És mégis, úgy érezte, ezeknél csodálatosabb paloták nem vették körül még soha. Szívét áhítat töltötte el, amikor fölért a hegytetőre s előtte állott a székesegyház vörös és fehér márványmozaikos, faragott oszlopos kapuja, fölül könnyed ívelésű boltozattal, két oldalt falba vésett színes képek68