Esztergomi helikon

Tartalom - II. FŐVÁROS – EURÓPA ORSZÁGÚTJÁN

— És áldott apáink kardja és nyila és vitézsége által — dörmögte Géza úr. De hirtelen elhallgatott és egymásra szorította ajkait. Szeme fiára siklott, és sokáig nézett egymással szembe apa és fia. Szó nélkül, némán. A Nagyasszony hol egyikre, hol másikra pillantott, és tudta, hogy azok most beszéd nélkül is beszélgetnek, és beszédjük sorsokat fordíthat jobbra, avagy balra, és jövendőt épít. A Nagyasszony kezét a szívére szorította; félt a Nagyasszony. Azután Géza úr szeme elfordult a fiáról. Vele kibeszélte magát, és most feleségére nézett. Nézte Saroltot, akinek egykor szőke volt a haja, mint az arany, akit ott a messze erdőelvi hegyek között folyóvizekből mosnak ki az emberek; Saroltot, aki magas és hajlékony volt, mint a nádszál, és legpompásabb virága egy pompás, nagyságos nemzetségnek. És aki huszonöt esztendeje hűségesen segít neki a tusakodásban, mellyel egy már szinte szertefoszlott nagyszerű álmot valósággá akar felépíteni. És tudja, hogy ebben a tusakodásban ő maga megrokkant immár, és Sarolt, az aranyhajú is megfáradt, lám. Sugár még mindig és szépséges, de a fényes szeme fátyolos, és aranyos haja ezüstösre fakult. És íme, ma mégis hat mérföldet ült nyeregben, hőségben és nyári porban, hogy itt lehessen most, és rettegő szívvel hallja meg egyetlen fia jövendő sorsáról a döntő ítéletet. Haj, nagy idő volt ez a huszonöt esztendő, és voltak közben gyönyörűséges napok, igaz, de a nehéz és keserű napok bizonyosan többen voltak... S Géza úr erős szóval szólott, és akkor is nézte feleségét: — A császár úr akarata az én akaratom is. Ezüsthajú Sarolt szelíden elmosolyodott: — Úgy legyen, Uram. István felállott és azt mondja: — Úgy legyen, édesapám. És Radla, a barnacsuhás barát keresztet vetett: — Ámen. Vecelin úr pedig bort töltött az ivócsészébe, és amikor felhajtotta, azt gondolta, hogy ebből lesz még a cifra verekedés. És Vecelin úr szeme kacagott. Mert nagy dolog, ha az Ur akar valamit és még nagyobb, ha a császár akar. Legnagyobb, ha az Úristen akarja. De a végén mégis az lesz, amit karddal és nyíllal és kopjával végeznek el vidáman verekedő, szilaj legények, ott kinn a véres páston. S immár egyedül maradt a két ember: Géza és Sarolt. És a fáklya nem lobog most a palotás szobában, de a nyitott ablakokon ezüstösen világít be a holdvilág. Későre jár az idő, és nehéz nap után fáradt mind a két vénülő test. De az álom alattomosan kerüli a szemüket. Gondolkoznak szüntelen, és kevés szóval értik meg egymást, mint két állat, aki hosszú nehéz életen át mindig együtt vonta az igát, minden más segítség nélkül. 49