Esztergomi helikon

Tartalom - IV. KÖZPONT – A HUMANIZMUS FÉNYKÖRÉBEN

ténél is több szegény Pannóniánknak!... Hogy az ó talentuma nem a magáé, nem is csak miénk, magyaroké,... de már minden népeké... Mátyást meglepte a jelenet, félbemaradt, visszaparancsolt mozdulatai a benne dúló ellentétes érzésekről vallottak. — Kelj föl, érsek! — szólt aztán. — Nem szeretem az elém térdelő papokat, akik az én hatalmamat összetévesztik az istenével! — Én pedig így maradok, felséges fiam, mert tudom már, hogy ezen a földön nagyobb a te hatalmad az istenénél is... Ezért maradok előtted térdepelve, míg meg nem ígéred, hogy Janust nem bántod! Hogy menekülni hagyod! Úgyis kénytelen lesz elindulni Itáliába, ha meglátja a várát körülvevő seregedet, és megérti, semmi reménye a harcra. Kemény jellem, mint te, de nem önámító, hogy ne látná be, vesztettünk... Hagyd futni őt, uram! ígérd meg, felséges fiam! Könyörögve kérlek! — Ereje láthatóan fogytán volt, mégsem ez okozta, hogy e szavaknál arccal a földre borult, fejével így elérte Mátyás csizmáját. A király önkéntelenül hátralépett, s még távolodott kissé, onnan nézte a hangtalan zokogástól rázkódó, szánandóan sovány öregembert. — Hát ennyire szereted? — szólt aztán. — Ilyen nagynak tartod őt? — Ennél is nagyobbnak, uram! — Suttogássá gyöngülő hangját eltorzította a szokatlan testhelyzet. — Életemet kínálnám cserébe, ha elfogadnád... Csak őt ne bántsd! ígérd meg nekem utoljára ezt, uram! — Jól van, atyám! — Sietve megindult kifelé, de az ajtónál megállt. — Nem ölöm meg, futni hagyom Janust! — Köszönöm, uram! Hálás vagyok néked! — Vitéz fölegyenesítette felsőtestét, de továbbra is térdelve maradt, ujjait imára összefonva. — Nem éltem hiába, ha könyörgésem megmenti azt, aki nélkül minden munkám oly keveset érne! — Ajánlom, írass néki levelet, s abban tudasd mindazt, amiben itt szóban és írásban megegyeztünk! A szerzőtlésünkről is! Magam viszem el azt a levelet! Egyikkel se késlekedj, mert reggel a tábort megindítom Nyitrára! — Meglesz! Megteszem. Köszönöm, fiam... — rebegte elcsigázottan Vitéz, aztán aléltan elnyúlt a márványkövezeten. Mátyás ezt már nem látta, mert kivágtatott az ajtón. A kápolnából újból felhangzott a kórus, hangosabban szárnyaló akkordjai elárasztották a termet, ahol az öreg érsek öntudatlanul hevert a kövön, s fölötte ott magasodott Beckensloer, fiatal, telt arcán a gyönyör eksztázisának mennyei mosolyával. 155