Esztergom Évlapjai 2000

HORVÁTHY Péter: Egy lokálpatrióta esztergomi „euro-polgár" vallomásából (Nagyfalusi Tibor interjúja Horváthy Péterrel)

Szívesen mentél Olaszországba!' Tíz körömmel kapaszkodtam Marseille-hez: ott már majdnem gyökeret vertem. Nehéz volt az újrakezdés. Szakmailag se tetszettek a dolgok: kétéves kemény munka után légüres térbe kerültem újra. Ezt orvoslandó, visszajártam Marseille-be. Közvetlen vonat megy Torinóból Nice-be, a Tengeri Alpokon át. A világ legszebb tája ez, égbenyúló csúcsokkal, ugyan-akkor szubtrópusi növényekkel. De a határállomáson úgy néztek rám, mint kétfejű borjúra: hogy kerül ide egy MAGYAR?! Mint Majakovszkij versében: jön a határőr, az útlevelemre pillant, aztán int a fejével: na, vegye a cókmókját. ... Mire elmagyarázom, miért, hova, hogyan, kitöltöm az elém rakott lepedőket, a vonat már hetedhét határon túl jár. Négy óra múlva jön a következő. így ment ez minden hónapban, egy éven keresztül. De micsoda öröm volt végül „haza" érni Marseille-be, kinyitni a Corniche fölötti kis szoba spalettáját, lenézni a tengerre! Hogyan éltél Torinóban? Egy nagy, négyemeletes kőházban laktam. A fölöttem lakó - mint annyian mások - a FIAT-nál dolgozott. Reggel hatkor jön érte a haverja: kettőt dudál, aztán felüvölt a negyedik emeletre: „Salvatore! Vieni alla FIAT, gyere melózni!" Egy reggel felriadok. Ránézek a vekkerre: hat óra. Hol a haver?! Ja, ma vasárnap van, ötlik eszembe, és megkönnyebbülve alszom tovább. A város lakóinak többségét a terrunok (déli bevándorlók) alkotják. Egyszer, hétfő hajnalban, Genovában felszállok a Reggio Calabria - Torino vonatra. Istentelen büdösség, lábszag, minden kupéban. „Te is a FIAT-nál dolgozol ?" - riad föl egy torzonborz terrun. A választ meg se várja - hiszen hová menne egy külföldi, ha nem a FIAT- hoz - és már kínálja is a sült csirkét, nyitja a butykost. Bemutatkozáskor a döntő kérdés: Juve vagy Toro drukker vagy-e? (Eddig senkivel sem találkoztam, aki azt vallotta volna, hogy 7bro-drukker.) Torinóban az olaszt is megértik, de inkább a dialettot beszélik. (A terrunok persze inkább a calabreset, vagy a napoletanot.) „ Un mez lait ed un filone, Madarrcí!" - kérem a boltban; „Cerea, Monsú" - nyújtja a fél liter tejet meg a kenyeret a csinos fiatal panettiere. Torino nemcsak a FIAT városa, de az Olasz Egységé is. A járdákat nagy gránitlapokkal burkolták; a tereken böhöm nagy szobrok. A város nagyobbik része a síkon fekszik, de a Pó túloldalán a házak fölhúzódnak a Collinára. Két különböző világ ez. Egy ködös őszi reggel azon kesergek, hogy már mióta nem láttam a napot. „Ti porto in Collina, fölviszlek a Dombra!" - biztat egy kollégám. Negyedórás autóút után, az I. Világháborús Emlékparknál, a Parco della Rimembranzaníl állunk meg. Lenn, a lábunk alatt, csak sejtjük a várost; a Mole csúcsa szúr csak ki a sűrű, tejszerű felhőből. De napfényben úsznak a fenyők, a Gabriele D'Annunzio halhatatlan mondását megörökítő emlékmű. A köd fölött pedig, 306