Esztergom Évlapjai 1988

Huszár István: Liszt Ferenc emlékezete

Nos, milyen végtelen szerencséje népünknek, hogy ezt a Németh László-i lelki-hazát ilyen sziklaszilárd építőkövekből is építhetjük, mint amilyet Liszt Ferenc örökített ránk, mai magyarokra. A Szózat költője, Liszt Ferenc rajongója, hozzá írott gyönyörű opuszában nagy kérdést intéz hozzá, a „mindig hű rokon"-hoz: „Van-e hangod e beteg hazának / A velőket rázó húrokon?" Ma a kérdést — ha kissé másként is tennénk fel — biztosan tudjuk igennel megválaszolni. És a választ ki kell mondani! Az egykori és ilyen nagyszerű értékek védelme, őrzése — és főleg: kamatoztatása — feltétele és kezdete az értékgyarapításnak. Zavarbaejtően összetett és ellentmondásokkal terhes világunkban sem nélkülözhetjük a világítótornyokat, a tájékozódási pontokat. Tudom: életünkben gyakran nehéz a határt megvonni a zörej, a zaj és a zene között. Mégis kell az ilyen szelektálás. Kell, hogy a konkolytól a búzát megtisztítsuk, kell, hogy a súlyosat a súlytalantól, az igazat a hamistól elválasszuk. S ez is mérték és értékrend kérdése. Tudom: nem csupa harmóniából áll az életünk, a csupa konszonáns hangzat is elviselhetetlen. De talán a disszonancia mintha túlméretezett is lett volna életünkben. A hazának szóló hangok értővé, értőbbé tehetnek bennünket abban is, hogy miként lehet feloldani a már-már elviselhetetlen disszonanciákat, ha ezt az idézőjeles „dalt" a „nép millió ajkkal / zengi utánad bátor hangokon". De térjünk vissza az allegóriától a műhöz. Mert nem állt szándékomban erőszakoltan aktualizálni. De úgy vélem igaza van Lukács Györgynek amikor azt mondja, hogy „a művészet az emberiség fejlődésének öntudata". Talán nem hamisítjuk meg a gondolatot, ha folytatjuk és hozzátesszük: a nemzeti öntudat fejlődését kifejezi a nemzet művészete. Nos: érdemes Liszt zsenialitását talán ebben is látni, így is gondolkozni róla. S nálánál nem sokan tettek többet ilyen értelemben is a nemzetért, a nemzet öntudatáért. Nem áll szándékomban életrajzi adatait, nemzetéért végzett cselekedeteit itt sorjáztatni, nem idézem szavait sem — hisz szerencsére ez csupán ismétlés lenne a Liszt-ünnepségek során elhangzott méltatásokból — arról, hogy mikor és miként vallott magyarságáról, nemzeti hovatartozásáról. S tudjuk: a szándékot a tettet az eredmény minősíti. Tetteinek eredményét ismételni sem lenne elég a számomra rendelkezésre álló idő. Ezért még kimondható: igazán méltón viseli nevét Zeneakadémiánk, utcák, terek, igazán büszkék lehetünk rá, hazánk nagy fiára, méltó tehát emlékének tettekkel történő ápolása. Örülök annak, hogy Esztergom városa a Liszt-évben éppen ezen a napon avatja fel Marosits István szobrászművész alkotását Liszt Ferencről. S nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek. Hogy szóljak arról, hogy rám a mű a döbbenet erejével hatott? Méltatlannak érzem magamat beható jellemzésre, de úgy gondolom, Marosits István alkotása példaértékű abban, hogy a művészet egyik ága különös és egyedi alkotásával miként tudja egy másik művészet ismét csak sajátos specifikumát megjeleníteni s a szó igazi és teljes értelmében megörökíteni és mégis az örök mához szólón kifejezni. A hallhatót tette láthatóvá. Látására rezonálnak lelkünk húrjai és szinte halljuk Liszt akkordjait, futamait, dallamait. Monumentalitás és kecsesség, a „tűz csiholó7