Esztergom Évlapjai 1988

Ugrin Emese: Ipolyi Arnold szerepe és tevékenysége a magyar képzőművészeti életben a kiegyezés után

lyóirat feladata megismertetni a magyar közönséget a magyar művészeti iparral s annak productumaival s ez úton odahatni, hogy az ország vagyonosodjék, a jó ízlés iránti érzék felébresztessék, a művészi alkotások iránti érdeklődés minél általánosabbá tétessék, s hogy hazai iparunk művészi fejlődésével, az a nemzet gazdaságának egyik forrásává váljék." (19.) A kultúrának mint gazdasági tényezőnek értelmezése merőben új szemlélet a magyar közéletben, s a liberalizmusban gyökeredzik. Elegendő csak Széchenyi Istvánra utalunk, aki 1829-ben éppen „sürgető gazdasági bajainkra" hivatkozva utasítja el a szobrász Ferenczy István és a művészet támogatását. A XIX. század második felében már világjelenség, hogy az állam felismerve a művészet gazdasági és politikai jelentőségét, azt anyagi és erkölcsi támogatásával igyekezett saját szolgálatába állítani. Magyarországon korábban nem léteztek olyan intézmények és szervezetek, melyek keretet biztosíthattak volna a különböző irányzatok önálló, szabad fejlődéséhez. Anyagi erők hiányában, a nemzeti iskola megteremtésének érdekében működő erők kénytelenek voltak az állam támogatását kérni nemcsak a művészképzést biztosító iskolák alapításához, hanem saját működésük fenntartásához is. A felülről jövő segítség szükségszerűen azokat a feltételeket erősítette, amelyek az akadémizmushoz vezető fejlődési iránynak kedveztek. Kétségtelen, hogy Ipolyi személyesen is hozzájárult e furcsa helyzet kialakulásához, amennyiben a teljes művészfoglalkoztatást az állami és egyházi megrendelések segítségével kívánta megoldani; a Képzőművészeti Társulat tevékenységét az állami támogatás igénybevételével beépítette a hivatalos kultúrpolitikába, és szószólója volt a művészképzésre felállítandó állami iskolák és akadémia alapításának. Ezzel maga is hozzájárult, hogy olyan körülmények alakuljanak ki, amelyek lehetővé tették a historizmusnak az akadémizmus kiüresedett formanyelvével való találkozását. Nem szabad azonban elhallgatnunk azokat a momentumokat, melyek Ipolyi beszédeiben sejtetik, hogy maga is észrevette a történelmi festészet hanyatlásának jeleit. Már 1881-ben kifejti, hogy a történeti festészet alatt nem a külsőségeket, a kosztüm és az esemény előadását érti, hanem „nemzeti életünk műalakzatai kellenek, melyekkel képesek legyünk végre a magyar műiskolát megalkotni". (20.) A „nemzeti műalakzat" kifejezés konkrét értelmezése nehezen határozható meg Ipolyi beszédeiben. Ügy tűnik, nemcsak formai, hanem tartalmi jelentőséggel is felruházta. így válik érthetővé, hogy iskolateremtő művésznek egyedül Munkácsyt tekintette. Az ő munkásságában, életútjában és romantikus realizmusában vélte felfedezni azt a fejlődési folyamatot, mely művészettörténeti és esztétikai elveinek leginkább megfelelt. „Mint kezdi, áthatva valóban népies nemzeti érzettől, a kukoricái osztókkal és húsvéthétfői öntözéssel; hogy emelkedik közben a hazai vitézek alakjaival, a világosi katasztrófa után regélő honvédjeivel, fel egész a siralomházig, míg a történeti vagy épen irodalomtörténeti Milton féle képnemen át egész a szent történeti képig emeli fel mindig magasabbra s egész a legmagasabbig művészetét." (21.) E szavakkal méltatta és állította korának fiatal művészei elé példaként Munkácsyt és Budapesten is kiállított „Krisztus Pilátus előtt" című festményét. 17