Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

házába: látni és teremteni... Befejezni egy irodalmi kritikáit, vitáit összegyűjtő kötet szerkesztését, korrigálását, — és megadni Oedipusfordításainak végleges nyomdai alakját. „ . . . bár iszonyú fájdalmai voltak, s a ceruzát is alig tudta már fölemelni, kitartóan dolgozott Szophoklész-fordításának nyomdai levonatain." (22). Az utóbbi munkájának élet-halál küzdelmét így örökíti meg felesége, illetve Szabó Zoltán, a búcsúra-zarándokló barátok egyike: „— Már nagyon beteg volt, amikor ezt a művét korrigálta. Csak csodálattal és hitetlenkedő ámulattal lehet beszélni arról az emberfeletti akaraterőről, arról a megfeszített szorgalomról és az igazi kultúra iránt érzett határtalan szeretetről, amely benne lobogott. Ez a tűz emésztette el a testét. Emlékszem, milyen lázasan, kigyúlva dolgozott egy-egy morfiuminjekció után, mikor kevéske időre elhagyták a kínok és szenvedések. Szinte a legutolsó pillanatig a kezében tartotta a tollat és szolgálta az írást, élete értelmét. Betegségtől elkínzott, pergamenszínű arccal ült az ágyban, a feltámasztott párnák között, és így javítgatta a kéziratot. Tudom, hogy különösen a második részét szerette, az Oedipus Kolonosban címűt. Ez nőtt közel a szívéhez, úgy babusgatta és dédelgette mondatait, mint anya a gyermekét. Ekkor már érezhette, hogy nincs menekülés a halál elől, le kell számolnia mindennel, ami az élethez fűzi, és eléri őt is a haláltusa, a test elmúlása előtti fájdalmak és gyötrelmek, mint Oedipust." (23). ..Ágya a verandán fekszik, az ablakból látni a dombok roppant nyáját, a bazilika masszív tömbjét, az esztergomi háztetők pirosát, mely kissé kopott a borús ég alatt. Rengeteg eget és felhőt látni ebből az ablakból. Asztalán könyvek, a legújabbak, a könyvnap gazdag termése és orvosságos üvegek légiója. Egy kefelevonat köteg, az Oedipus-fordítás. (Kanülön lélegzik és mesterségesen táplálják, szája már nem mondja ki szavait, nyelve nem ízlel ételt. Tagjai minden mozdulatnál fájdalmasan megrándulnak.) Szemében valami szomorú mentegetődzésféle, mintha félne, hogy ennyi testi nyomorúság látványa csak fájdalmat okozhat annak, aki ágya előtt ül . . . A betegágy előtt átfut rajtam az az érzés, hogy már nem oly csúcsra vágyik, hol föllélegezhet. Hanem abba a magasságba vágyik, ahol az ember nem lélegzik többé." (24). Igen, a növekvő szenvedés sokszor biztatja: jobb lenne feladni. ,,A fuldokló nem nézi a fákat" — írja le türelmetlen válaszul feleségének, aki figvelmét a kert zöldellő világára terelné . . . (25). „Mi nem játszunk. Mi komoly ember ember (sic!) vagyunk. Ha vagyunk" — inti meg keserves öngúnnyal Ildikót, aki bolondozni próbált, hogy földerítse kissé. (26). Elkerülhetetlen volt, sorsszerű, hogy azonosítja magát néha fordítása hősének, Oedipusnak végső törekvésével: miután szenvedélyes nyugtalansággal kinyomozta, megértette és vállalta saját végzetét; megtalálni Kolonosát is, a helyet, amely végleges pihenésre fogadja be: Keveset kérek, s kevésnél is kevesebb, amit kapok, de ennyi épp elég nekem, mert megtanított tűrni a sok szenvedés, az átélt hosszú évek és a büszke szív. 22