Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

sai. A „Gazdát" kereső — őt káromló és hozzá könyörgő — ostrom az abszolút Igazságért, Biztonságért, s az ő jeladásainak bizakodó—bizalmatlan olvasata: Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, bizalommal tudnék én is Annál megpihenni, aki velem játszik, hol apámnak, hol kínzómnak látszik, égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz! 1933—34, 1937—38, 1911: előképek — „jósjelekkel"... „Minden szavamért meg kellett szenvednem. A Nyugtalanság Völgyén mentem keresztül, s az álmodozóból küzdő lett. Én nem születtem küzdelemre. Minden ütés fájt nekem, s magam nem tudtam ütéseket osztogatni. De bátorságban megálltam a poszton, egyedül, tábor nélkül, s néha úgy tetszett, egy egész világ ellen. Védtem kincseimet, melyek nem csupán az én kincseim voltak: ... a magyarság és emberség kincsei . . . Egyéb kincset nem szereztem; gondot-bajt annál többet. És legjobban akkor érzem magamat, ha elbújhatok abba a szabad hegyi viskóba, ahol ezeket a sorokat írom, az esztergomi domboldalon, kicsi családom és nagy munkám között." (Babits Mihály — 1930. — 6.) 1941-ben a Tündér nevű gazdátlan házőrzőnek — a versbe-örökített Ádáz utódának — elpusztítása mintha jós-hír lenne (mégpedig az utolsó) egy végzet-dráma klasszikusan szerkesztett előjel-sorozatában. A „kínzó" kéz először 1933-ban int igazán fenyegetőn: ez az európai „Ninivék" számára végzetterhes év „Jónásuk" egyéni történelmébe is bevezeti a betegség terrorisztikus diktatúráját. Az 50. születése napjához közeledő Babits ezen a nyáron a János-szanatóriumban feküdt, szívizom-gyulladással. „Teljes mozdulatlanságra voltam ítélve, ezért nem jöhettem a tavalyi év folyamán Esztergomba sem, pedig nagyon vágyódtam ide" — nyilatkozza majd az Esztergom című újság riporterének. (7.) A „kicsi ház" üresen, a kert védtelenül kitéve a „barbár szeleknek": — megteltek a tartósabb hiány, a hosszú haldoklás jeleivel. Először idézték 16