Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Őrök megújulás..." Beszélgetések Kollányi Ágostonnal — életútjáról, s a belé torkolló esztergomi ösvényekről

lag volt szükség időnként a pótlásukról gondoskodni: az egymás nyomába lépő évfolyamok megörökölték őket az elődjeiktől, addig, amíg a könyvek papírja kitartott.. . Kivételes tanárnak kellett lennie, aki ennek a konzervatív „tanügyi fegyelemnek" merev korlátait át merte vagy tudta volna törni... A kor szellemi izgalmat adó élményei így többnyire kívül maradtak az osztálytermeken, a könyvek és a tanárok meglehetősen száraz ismeretközlésén. Az irodalom tanítása is lexikális, memorizáló jellegű volt, a klasszikusokra alapozva; a modernebbekhez jobbára csak „magánutak" vezettek .. . — És téged Esztergomban, például milyenek? — Tény, hogy könyvélményeim s így szemléletem, tájékozottságom kialakulásának előtörténete is ide, szülővárosomhoz kötődik. Pontosabban: Einczingerékhez, az ő hallatlanul sokrétű, többezer kötetes könyvtárukhoz, amely szinkronban volt az egykorú európai és magyar irodalommal, művészeti élettel. Én ott, náluk a „szabadpolcos" könyvtári szisztémával ismerkedtem meg: gimnazistaként, majd egyetemi éveim folyamán, az itthon töltött vakációk alatt szabadon válogathattam, kölcsönözhettem innen. Nagyon sokat kaptam, profitáltam a könyveikből. Azt hiszem, ez volt akkor Esztergomban a legjobb könyvtar . . . Ráadásul és ez ifjúságom emlékeiben megintcsak erős „helyi szin": az ő könyves házukban olyan irodalmi, művészeti kör is rendszeresen összejött — s különösen nyaranta —, ahol egyszer-kétszer szerencsém volt Babitsnak is közelében lenni. —• Sejtettem, hogy személyesen is találkoztál vele . . . — Ugyan honnan? — Mert Babits igazán olyan erősen hatott rád, hogy annak a válaszcikkednek már az elején, mielőtt szerénységre intő klasszikusaidat sorolni kezdenéd: őrá hivatkozol. Ne vedd zokon, de ismét csak idézlek: „Az író szerénysége és tehetsége nem összeférhetetlenek. Sőt, a magasabb fokon szinte egyenes arányban állanak egymással. Jelenleg nem is kellene elhagynia Esztergomot, hogy erre egy példát láthasson. Nem írom ki a nevét, mindenki tudja, kire gondolok. Pedig az ő tehetségével még a büszkeség sem igen számítana hibának." — Ugye, Babitsra céloztál? — Továbbra sem emlékszem erre az „ifjonti vétkemre", de világos, hogy a mondatok csakis őrá vonatkozhatnak. — Ugyanilyen világos volt és ugyanilyen értelemmel azok előtt az esztergomi újságolvasók előtt, akik az Einczinger-féle szellemi körben mozogtak. Két évvel előbb, 1934 nyarán, ugyancsak az Esztergom és Vidéke hasábjain névtelen toll — de alighanem éppen Einczinger Ferencé — egy rövidke írás végén így foglalja össze Babits példázatos jelenlétét: „Minden évben közöttünk van nyáron, helyesen: felettünk tölti el szabadságos napjait. Úgy érezzük, hogy amióta Esztergomban van, szeme van az Előhegynek. Rajtunk és életünkcm, a tekintete. Erezzük meleg barátságát, szeretetét, keze simogatását. Ennél is töb127