Esztergom Évlapjai 1983

Nagyfalusi Tibor: „Műhelyből — emlékhely". Babits és esztergomi házának válságos évei, 1933—1901.

kat szintén rendszeresen olvastam (a Szabad Népet minden nap) tovább­ra is. Így tehát biztosan szemem elé került 1954-ben az a híradás is, hogy a Népművelési Minisztérium anyagi támogatásával Babits sírjára ünnepélyesen emlékművet állítottak. Ferenczy Béni domborművét, (má­solata mai munkahelyem egyik belső főfalán látható 1971 óta). Ezen Ba­bits híres sorai — a dalról és énekeséről — hirdetik az alkotó ember műveiben való újjászületését: folytonos megújulását életében, öröklété­nek — feltámadásokat is tartalmazó — esélyét a halála után. A napi sajtóban, ahol ezt a hírt bizonyosan olvashattam, még szó sem esett mulasztásról, hiánypótlásról, feltámasztásról, — arról, hogy meny­nyire „tékozló" ország vagyunk, e szó mindkét értelmében. Pazarlóan kitagadok, s „mea culpázva visszafogadok", (ahogy Aczél György fogal­mazta meg egy 1970-ben mondott írószövetségi felszólalásában, Ba­bitscsal kapcsolatban a „máig érvényes értékek" megőrzését kérve szá­mon.) így aztán — az egykorú hírközlés szenvtelenségétől támogatva — ezt is félretolhattam magamban, mint a természetes kegyelet „menet­rendszerű" gesztusát, amiben nincs semmi izgalmas. Annál kevésbé, mert kizárólag a múltra vonatkozik . . . Pedig egyetemi éveim — 1956 őszén — szintén Babits újjászületésének jegyében kezdődtek. Október másodikán jelen voltam a szegedi Partizán (egykori Vitéz) utcában tartott kis ünnepségen: Babits itteni tanárkodá­sának emlékére táblát avattunk a házon, amelyben 50 évvel ezelőtt la­kott. Egy fényképfelvétel véletlene az alkalom díszvendégének is köz­vetlen közelébe hozott: Szabó Lőrinc volt az, a szintén rehabilitációja kezdetét élő (csak ő — még egy évig — fizikailag is). Az avatás után rendezett irodalmi estre, amelynek előadója volt, példátlan tömegben tó­dultak a már nemcsak Babits és Szabó Lőrinc iránt érdeklődők... Én ezt másnap hallottam; magam ugyanis oda már nem mentem el. Előző­leg Szabó Lőrinc is hosszú hallgatásra volt ítélve: — azaz általunk és velünk együtt arra, hogy ne olvassuk. Így tehát ő szintén ahhoz a múlt­hoz tartozott, amelyről nem volt elég érdekfeszítő információm. Elolvas­tam hát még egyszer az emléktáblán „közzétett" verssort (nem tudtam, hogy Babits-versnek ilyen nagy nyilvánosság — a járókelők publicitása — számára 1948 óta ez volt az első hivatalos „kiadása"): „Nem játék a világ! Látni, teremteni kell!" Aztán hazamentem; meglehet, olvasni: az Űj Hangot, Irodalmi Újságot, vagy József Attilát. . . Az egyetemhez közeli utcára „kitett" költői üzenet mellett nagyon sok­szor elmentem még a következő öt év alatt, — igazságáról 1956-ban át­élt történelmünk is segített meggyőződni . . . Az egyetemen a két háború közti irodalomról Pósa Péter (ő publikálta az első marxista elemzést Ba­bits realista prózájáról, különösen Kártyavár című regényét méltatva) és Király István (a nyugatosok értékelése körüli szerepe közismert) kol­légiumait hallgathattam. Még előbb, 1957 őszén eljutottam Esztergomba is. Életemben először, amit ugyancsak az egyetemnek köszönhetek: a szokásos tanév eleji évfolyam-kirándulásnak. Késő este érkeztünk; s amikor másnap reggel, a turistaszállóból jövet, valahol a Várhegy tövé­ben — reflexszerű kötelességtudattal — megvettem és kinyitottam a 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom