Esztergom Évlapjai 1938

Dr. lippay Lajos: Szent István jubileumi év Esztergomban

Szent István jubileumi év Esztergomban. 141 Mi volt a titka Horthy Miklósnak és mi az, ami az ország kormányzóját ma is az egyik legnagyobb erőforrásunkká teszi? Erre a kérdésre ő maga felelt meg a komáromi Klapka-téren: „Régvárt örömünnepe ez a mai nap igazságunk győzelmének, amelyben fanatikusan hinni és törhetetlenül bízni egy pillanatig sem szűntem 1" Ezt tudjuk, ezt éreztük, valahányszor a kormányzóra gondoltunk, ez a fanatikus hit és törhetetlen bizalom, amelyet neki köszönhetünk elsősorban, ez volt a mi fennmaradásunk biztosítéka és az ország megnagyobbodásának első — sokáig egyetlen — előmozdítója. Köszönjük ezt és követjük őt tovább! Dobogja és dalolja a szeretetet és hálát szivünk: a messze néző, rajongva hívő vitéz Imrédy Béla felé, Európa ragyogó diplomatája Kánya Kálmán felé, a viaskodó, tudós Teleki Pál felé, a nagyszerű katona: Rátz Jenő felé. Megindultan tekintünk, forró szeretettel és hálával az egész nemzetre, melynek minden fia oly lelkesen, oly elszántan sietett fegyver alá, a behívó szóra, akiknek kemény lépése napokon át verte a felvidéki országutat széttiporva, szétmorzsolva a trianoni bűnös határokat. Hálával nézünk a nemzet azon fiai és leányai felé, akik itthon maradtak, munkálva, munkával, hittel, áldozattal. Forró könnyekkel, szeretettel, hálával köszöntjük a hozzánk visszatérő, megpróbált, megcsúfolt, de magyarnak maradt egymillió felvidéki testvérünket. Isten hozott vissza Benneteket. Isten adott vissza Benneteket, édes Testvéreim! Hozzanak áldást fölétek azok a lobogók, amelyek égő madarakként megjelentek fölöttetek, hozzatok áldást ránk Ti, akik az elmúlt húsz év alatt még nálunk is többet szenvedtetek. Hozzátok vissza, adjátok vissza, ami lélekben tieteké lett az az elmúlt két évtized alatt: ajkaitokat, amelyek megtanultak hősiesen hallgatni, akaratotokat, amely megtanult fegyelmezetten cselekedni, nyissátok meg érzéseiteket, amelyeket annyi időn át el kellett zárnotok, s a tájaitokat, s a szíveiteket, sebeiteket és kezeiteket, mezőiteket és tornyaitokat s felettük ezer év fuvalmát, a magyar Felvidék érett, tudó és mosolygó életerejét. A magyar harangok himnusza nemsokára elhal a fehér tornyok alatt, újra félárbocra szállnak az országzászlók. Az ünnneplés napjait felváltják a magyar munkának lázas tempójú hétköznapjai. Amíg a harang utolsót kondul, tartsunk magyar lelkiismeretvizsgálatot és szívünk legmélyéről hozzuk fel a tanulság gyöngyeit . . . Május havában, amikor pattanásig feszültek az izgalmak, napokon át egy nemzet térdepelt a budapesti Hősök-terén és a tékozló fiúk szégyenével és bánatával sírt, könyörgött a nemzetek sorsát intéző Krisztus Király elé. Ez a Te Deum, amit ezekben a napokban zengtünk, kézzel fogható igazolása annak, hogy Isten Ur az égben, épp úgy£mint"a földön. Csak nemrég jelentették ki az Isten-tagadók londoni kongresszusán, hogy Csehországban van az európai kontinensen a legtöbb istentagadó. Ezzel szemben, mi magyarok Szent István országjárása idején bebizonyítottuk, hogy sehol sincs annyi istenhivő lélek, mint hazánkban. Nemcsak a Király szíve van az Isten kezében, hanem a népek történelme is. Jobban talpraállni és feljebb emelkedni csak úgy fogunk, ha nem fetrengünk bűnökben, hanem az isteni kegyelem ihletét alázatos és hős lélekkel vállaljuk. És értsük meg végre, hogy a testvéri magyar