Esztergom Évlapjai 1933

Jubileumi ünnepségek

158 Sinka Ferenc Pál hanem a csaták zaját, az ágyúk bömbölését túlharsogó kemény hang — Sobieski János lengyel király hangja, amely a „Te Deum"-ot intonálja. Ott áll a király az oltár lépcsőjénél. Mellette fia, Jakab herceg, Lotharingen Károly, a bajor választófejedelem, Badeni Lajos ; mögötte a marcona tábornokok, minden rangú tisztek, — köztük a jövő nagy Ígéretei: szavojai Jenő herceg és a magyar Pálffy János, fáradt katonák, Esztergom és környékének keresztény lakosai, a török fogságból éppen fölszabadult sápadt rabok, akik boldog örömükben a török szennytől még piszkos falakat csókolgatják s sötétséghez szokott szemükkel alig tudják az Isten napvilágát viselni. Mennyi érzés, mennyi hála és boldogság szorul a négy fal közé, ahol 120 évi szünet után ismét az igaz Istent dicsérik ! Elnézik a levakart kereszt és a megcsonkított szent szobrok fölött az egyedül épen maradt márványképet, amely az angyali üdvözletet ábrázolja. Íme, a márványangyal néma ajka a pogány uralom alatt is hirdette a jó hírt, az evangéliumot és Szűz Mária hallgatta az ég üzenetét. Nem tudták a törökök a kereszténység minden nyomát eltüntetni. A kápolnának párkányén arany betűk hirdetik most is az Istenanya dicséretét és a romokban heverő régi templom díszkapuja fölött az evangélium mondatai ragyognak. De eddig halk némasággal meredtek a szemlélőre a kereszténység emlékei s annál hangosabban zengte a napszakokban a müezzin alig néhány lépésnyire a Bakács-kápolnától, a minaretté átalakított Szent András-toronyról Allah dicséretét s hozzátette : az idő múlik, közeledik az Ítélet. Igen, az ítélet eljött. A Mindenható megelégelte híveinek szörnyű szenvedéseit és Ítéletet tartott. A világ eddig legnagyobb hadserege tönkrement Bécsnél s maradványait is szétverték Hainburgnál, Győrnél, Párkánynál, Esztergom ostrománál. S elnémult a müezzin s nagy hanggal megszólalt a kereszténység éneke: „Téged Isten dicsérünk." Megindult az Isten Anyja örökségének, Magyarországnak visszafoglalása. A gondviselő Úristen különös intézkedése volt, hogy legelőször Esztergom várát foglalják vissza, hogy innen induljon ismét a kereszténység hódító útjára, ahonnan azelőtt 683 évvel először indult el ebben az országban, ahol Szent István király ajánlotta országát a mennyország királynőjének oltalmába. Isten újra megpecsételte Esztergom szent jellegét és kinyilatkoztatta nagy hivatását. S az Istenanya különös jellel megmutatta, hogy Anyánk és patrónánk maradt. Nemcsak márványképét őrizte meg a pusztulástól, hanem a romok közöl egyik régi festett képét is előmutatta, amely üzenet volt a múltból, a félezredéves magyar Máriatisztelet dicső koróból. S ezt a képet reszkető örömmel vették kezükbe az új honfoglalók, ezüstbe öltöztetve a Bakács-kápolna oltárára helyezték, hogy a Krisztus Király mellett Magyarország Királynője és Nagyasszonya trónoljon. Még 1780-ban is azt írja Görgey Márton, hogy az esztergomiak annyira szentnek tartották a kápolnát és akkora tisztelettel vették körül az Istenanya kegyképét, hogy csak térdencsúszva mentek a kápolnába. Soha ki nem fogyott az ájtatoskodók száma. Utcákra fölosztva fölváltva jöttek Esztergom lakói hétköznap is, különösen szombatnapokon a Szűzanya képe elé, ahol szüntelenül lángoltak a gyertyák és ragyogtak a hála ajándékai.