A Dobó Katalin Gimnázium 75 éves jubileumi évkönyve

hozta értékrendjének alappilléreit: az erkölcsi jó (minden dogmatikus és kioktató fensőbbség nélkül), az esztétikai szép (amely fogékony ugyan az újra, de a klaszszikus harmónián alapul) és a szellemi tisztaság hármasságát. Persze mások is, sőt sokan vallják magukénak ezeket az értékeket, csak élni nehezen tudnak eme hármasságban. Orbán „hiúsága" abban állt, hogy nem engedett ezekből az elvekből. Tette mindezt egy olyan korban, amelyben a társadalmi karrierek csakis az övével ellentétes világnézetre alapozódhattak. Töprengő, önmagát szakadatlanul ellenőrző alkat volt, aki legelsősorban önmagával szemben támasztott követelményeket. E belső vívódás külső megjelenési módja azzal járt, hogy a tanári közlésformák közül is szívesen folyamodott a provokált vitához. Bizonyára saját tapasztalatából tudta, hogy az így kialakított, kiküzdött vélemény, állásfoglalás erősebb, mint a más vélemény engedelmes átvétele. Igényessége nem engedte meg neki, hogy holmi alantas, csip-csup ügyekben elkötelezze magát. Ha a vita vagy a beszélgetés ilyen irányba ment el, Orbán szája szegletében megjelent egy bocsánatkérő és kisfiús mosoly, mondott néhány ügyes, esetleg szellemes szót, amolyan „bon mot"-t, ezzel lezárta a dolgot és „hátralépett". Nem akart senkit szándékosan megsérteni, de tudom, hogy ilyenkor az érintettek megszégyenültek, s azok, akik amúgy sem kedvelték őt, bizony megsértődtek az Orbán „fensőbbségétől". Orbán nem volt harsány, rendezkedő, utasítgató vezető. Szinte észrevétlenül végezte az igazgatóhelyettes munkáját. Tantárgy- és órabeosztáát készített, szakiparosokkal tárgyalt a régi Dobó folyvást megújuló javítási munkái kapcsán, tanteremgondok megoldásán töprengett és adminisztrált. A felüdülési ekkoriban az a néhány tanóra jelentette, amit az igazgatóhelyettesnek is vállalnia kell dolgozatjavítással, érettségivel együtt. De azért érvényesíteni tudta elképzeléseit. Neki köszönheti a mai diákközösség, hogy az új iskola építésekor sikerült elhárítani a kabinetrendszerű megoldást, azaz: minden osztálynak van saját tanterme, ahol meghúzódhat és együtt lehet osztálytársaival, s nem kell cipelnie a teljes felszerelést óráról órára a különböző szaktantermekbe. És ebben - hosszú viták alatt - kemény és kérlelhetetlen volt ez a sokak szemében talán modorosan halk szavú ember. Aztán a több évnyi igazgatóhelyettesi ténykedés után egyhangúan őt választotta a tantestület és az önkormányzat igazgatónak. A „nemszeretem" feladatok ugyan kissé háttérbe szorultak, de nem fogytak el, hiszen az előző évben foglalhatta el a gimnázium az új épületet. Kihívást jelentett viszont kimunkálni, és a felettes hatóságoknál engedélyeztetni a nyolc osztályos gimnázium beindítását. A tanévvégi tantestületi értekezleten - amikor beszámolt az év történéseiről és a következő tanévre szóló teendőkről - többször simított végig szürke arcán, mintha a fáradtságot akarná letörölni magáról. Ez egyre gyakoribb gesztusa volt. Nem tudtuk, hogy a gyorsan ölő gyilkos kór munkál benne... Betegségében és utóbb kitudódott rosszulléteiben is hatott egész lénye, kiérlelt személyisége az iskolára. Nem hangos utasítgatások, zengzetes direktívák munkáltak akkor, hanem a gondolat, az „alma mater" szelleme. Ezt közvetítették az iskolai ünnepségeken elmondott gondolatgazdag, igényesen megfogalmazott beszédei, igazgatói beszámolói, de még a reggelente pontosan felbukkanó, elegáns, tartózkodó közvetlenséggel köszöngető alakja is. Valahogy sikerült előhoznia mindenkiből - tanárból és diákból egyaránt - a jobbik énjét, amely méltó egy jónevű iskolához, egy igazi nevelő közösséghez.