Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

481 első ismerkedés bemutatkozó szavai erősen belém égtek : Itt nyugszik Istenben boldogult Borovszky Imre. + 1869. márc. 6-án, életéneik 74. évében. Kinek szomorodott szívvel neje és gyermekei e gyász oszlopot örök emlékül emelilk. Lám, lám! Mennyire nem hagy nyugtot az örök emlegetése a véges idő titokzatos emberének. Hogy fel-feltör a multak vékony takarója alól ilyenlkor viszszajáró emléke. Arról panaszkodik, hogy létünk valóban arasznyi, ötven-hatvan év. A hetven esztendő már ritkább ajándék I De a hírnév, dicsőség csak ujjnyi s a temetőnyújtotta örökkévalóság többnyire csupán húsz-harminc esztendő. Annyi idő, amennyit a sírkert törvényei engedélyeznek a hasított, faragott köveknek. Az elmúlásnak ebben a kertjében sétáim során, különösen akkor, amikor tarka virágait bontotta a megéledő föld, s ,,derűs fényben tündöklött a mennybolt", sokszor bele-belecsengtek a kőfaragók szerszámainak kopácsolásai. Az élet lüktetésének ki nem hagyó ritmusát zenélte a kalapácsok ütemes zaja. Fogas véső hasított a jajongó kő testébe. A szemcséző kalapács tovaharangozása kondult hoszszan a jóhangú kőlapokon. A betűvéső aprózott csilingelése jelezte ; elindult a márvány mezején a betűk néma sora, hogy mentse szálló emlékét azoknalk, akiknek élete egykor olyan volt, mint mindannyiunké : öröm és fájdalom, kacaj és panaszkodás ! Már akkor megjátszott bennem a gon29