Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészei, kőfaragói

481 első ismerkedés bemutatkozó szavai erő­sen belém égtek : Itt nyugszik Istenben boldogult Borovszky Imre. + 1869. márc. 6-án, életéneik 74. évében. Kinek szomo­rodott szívvel neje és gyermekei e gyász oszlopot örök emlékül emelilk. Lám, lám! Mennyire nem hagy nyug­tot az örök emlegetése a véges idő titok­zatos emberének. Hogy fel-feltör a mul­tak vékony takarója alól ilyenlkor visz­szajáró emléke. Arról panaszkodik, hogy létünk valóban arasznyi, ötven-hatvan év. A hetven esztendő már ritkább ajándék I De a hírnév, dicsőség csak ujjnyi s a te­metőnyújtotta örökkévalóság többnyire csupán húsz-harminc esztendő. Annyi idő, amennyit a sírkert törvényei engedé­lyeznek a hasított, faragott köveknek. Az elmúlásnak ebben a kertjében sé­táim során, különösen akkor, amikor tar­ka virágait bontotta a megéledő föld, s ,,derűs fényben tündöklött a mennybolt", sokszor bele-belecsengtek a kőfaragók szerszámainak kopácsolásai. Az élet lük­tetésének ki nem hagyó ritmusát zenélte a kalapácsok ütemes zaja. Fogas véső ha­sított a jajongó kő testébe. A szemcséző kalapács tovaharangozása kondult hosz­szan a jóhangú kőlapokon. A betűvéső aprózott csilingelése jelezte ; elindult a márvány mezején a betűk néma sora, hogy mentse szálló emlékét azoknalk, akiknek élete egykor olyan volt, mint mindannyiunké : öröm és fájdalom, kacaj és panaszkodás ! Már akkor megjátszott bennem a gon­29

Next

/
Oldalképek
Tartalom