Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - IX. telekrész

383 kerül, a földbe, melynek málló rögei szétfoszlott testek örömét-bánatát, könyny ét-mosolyát takarják, A réti boglárka sárga virágai csoportosan lepik el a sírok halmát, a selyemfüves ösvényeket. Mintha láthatatlan művészkezek arannyal átszőtt palástot terítettek volna a föld fagyok hasogatta, esők barázdálta hátára, vállára. Az út széles szalagján páncélos hátú gyík iramlik tova. Közben megáll. Gyorsan járó apró gömbszeme felém kémlel, s hogy rövid torpanás után újra közeledést lát, tovább szalad. Az egyik sírkő talapzatára menekül. Most már onnan figyel. Szívja magába a tűző nap áldó melegét. Ösi juss jogán tapad a márvány napsugárcirógatta falához. A régi rómaiak a sírkő felirata mellé sokszor gyíkot vésettek. Az ő világukban a lélek halhatatlanságának jelképes állata, A zord tél pusztító ereje elől földalatti üregekbe menekszik, közel a talaj színéhez, hogy az égitest forró sugarainak első csókjára előbújhasson álomba ringató rejtekéből. Ennek jelképéül kerül gyakran a gyík alakja a rómaiak sírköveire. Azt példázzák : egyszer majd a lélek is így kerül elő a föld boltos, nyugtató üregéből. Ezzel a jelentéssel kapcsolódik össze a sírfeliratok leggyakrabban használt zárómondata : Sít tibi terra levis. — Legyen neked könnyű a föld. — Épen úgy, mint ahogy a gyíknak is az I Mert