Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VIII. telekrész

344 tornyosuló vízár alá temessen mindent, ami tűrő hátára merészkedett. Ha az élet tenger, pályánk hajózás, a temető fáradt sajkák csendes réve, békés pihentető helye. Kinn a vizek sose egy térségein suhannak a büszke hajók, zörögnek a nehézkes dereglyék. Serényen dolgozik a sok lapát. Sietnek, rohannak napkeletnek, alkonyainak a ladikos legények keresni, kutatni a kincses hazát, a meseszigeteket. Énekük ia vihar zúgása, muzsikájuk a vitorlarudak csikorgása. Szemüket a messzeségek álma, titka igézi. A végtelen víz mindenük. De egyszer csak lassúdik a rohanás. Az evezőhöz hozzátört káz reszketőssé válik, szürke foltokká ködler.ek az életígéretek, a boldogságszigetek. Gyengül a ragadó ár. Loccsan, zökken valami. Ott ülünk a hullámtörésen. Most már innen nézzük a hajók futását. Alkonyati napfény játszik velünk, s a fáradt hajós rév után néz, révbe vágyódik. Itt vagyunk előtte. Tört evezők, szaggatott, foszlott vitorlák emlékképe kísért. Eltűnt a tenger. Titokzatos mélységekbe húzódott vissza. Csak a sajkák halmos mása mond valamit a korábbi utakról. Hiszen a tűnő víz a régen dagadó vitorlák nehézkes dereglyéjét is magával ragadta. Fák, márványok, kövek csendeskednek arról, hogy testükhöz révbe érő sajkák ütődtek. Álmökat vigyázón örködnek felettük, a lenn szunnyadozók fölött. S a hajósok várják, hogy a mélységek egyszer majd megnyílnak. Az áradás