Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VII. telekrész

341 Ibsen egyik drámájában meg-megkondulnak vészes idők közeledésekor a tenger fenekére süllyesztett harangok, hogy felküldjék egy holtan is élő világ figyelmeztető üzenetét. Itt, kinn, elomlott életek vártás őrségén, szálló alkonyat borús óráján, mikor az őszi ködök sűrű fátyola vastag takaróvá hava-sodott, az elmélyedés magányos perceiben valami hasonló csendül fel a sírok mélyéről. Arany, ezüst harangok lendülő szíve csendül, az eltemetett égi fények üzennek: Tengernyi szenvedés, elárvultság, megtaposottság ellenére van Isten ! Sőt épen ezek miatt sír fel bennünk a hazavágyás az atyai ház felé, ahová minden lépéstekkel közelebb juttok. Társaid, barátaid elárultak ? Jogok kisemmizettje lettél ? A nehézfogású életben semmid sem sikerült ? Omló véred sárrá puhította a földet, melynek csillogó aranya a számító szívtelenek zsákjaiban halmozódik és nő hegyekké ? A hit mindezekért ne aludjék ki szívedben ! Van Szem, Mely mindent lát és észrevesz, Kéz, Mely mindent feljegyez és tenyerére vesz, Szív, Mely mindenkit megítél ! A te válladra is rákerül a kereszt egy-egy darabja. Hordozásától emberfia nem menekszik. Az élet az Olajfák-hegyének emberek számára rendelt mása. De ne felejtsd, a befelé elsírt könnyek, melyeket a fájdalom sajtolt ki belőled, melyek a véghezvitt vagy kapott jótettek emlékére csordultak szívedből, a csurgó verejték a kereszt ki-