Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VI. telekrész

280 A nap póklábakon rohan a látóhatár felé. Utolsó sugarai lágy simogatással aranyozzák a sor zárósírjait. Fafedeles festetlen fejfák sorakoznak egymás mellett. Négyen vetnek váltó szót a meglebbenő szellőben az alattuk nyugovókról : Drahos János-ról, Adorján Anná-ról, György István-ró\, Drahos Islván-ról. A nap korongja már a tengerbe tűnt, de fénye még a felhőkön remeg. Szinte észrevétlenül ereszkedik az este, hogy mögötte éjbe simuljon a „földnek ezer ránca." Mélységes csend ! Csak a tücsök nyarat sirató muzsikája szól. Elindulok. Fülemben a nagy varsói jezsuitának, Mathias Casimir Sarbiewsky-nek, — a szarmata síkság Horatiusának — A Tücsökhöz intézett latin költeménye zsong: Tücsköm, fenn a magas nyárfatetőn az Harmatkönnyeitől mámoros éneket [ég Cirpelsz, bárcsak a néma Kerté s önmagadé dalod. Míg hosszú teleket röpke tavasz követ És könnyű kereken surran a kurta nyár, Cirpelj lassú panaszdalt Minden messzefutó napért. Sebbel-lobbal, ahogy jön, a legédesebb Perc is elmenekül ; még sose volt elég Hosszú semmi öröm, de Ó, jaj, hosszú a fájdalom. Lépések zaja ébreszt ! A temető kapujának vasrácsos függönye már mögöttem. Elhal a dal. Az utca bakancsa nem ismer álmodozást I