Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VI. telekrész

224 sem a reménytelen bánkódásnak, sem a kétségbeesett jajveszékelésnek. Nem pusztulsz el, bármennyire az enyészet törvénye szól és lehangoló képe sír feléd mindenünnen. Nem tűnsz el nyomtalanul ! S midőn egyfelől fejet csuklasztó alázattal és megadással panaszkodol a legkedvesebb koporsóját elnyelő sír szájánál : „Meghalt, hiszen élt", másfelől nem gyengülő hittel, vigasztalással kell vallanod : „Él, hiszen halhatatlan." Lásd, a sírt oltalmazó, a mély álmokat vigyázó kereszt tanítása emel fel a temető és föld porából. Magasabbra irányítja tekintetünket, hogy az örök halmokon vett nézőpontból szemléljük az életet, a világot. A megsóvárgott szépséget, az ellentétek megnyugtató, boldogító harmóniába simulását nézzük, keressük azokon a tájakon, ahol a természet gyermeke csak az idő gépies múlását, a változások egymásba kapcsolódó egyhangú egymásutánját, s az „élet köznapi nyűgét látja." Hangos beszéd csattan fel a bekanyarodó út alsó vége felől. Mintha megrezzenne a márvány súlyos kőteste. Bezárja nem mindig beszédes száját. Nem szereti a világ zaját ! A másvilág mesgyéjén a csend birodalma következik. Errefelé csak az alázatba omló hangtalan beszéd tud szóhoz jutni. A lármás zaj halotti csendbe fojtja a fejfák és márványkeresztek suttogó szellőszavát. Hetyke, kószáló széllegények kapnak bele az utak kiszögellő sarkán álldogáló