Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - V. telekrész

311/ erdő. Az öntözött sírok permetes, hűs légjárása csap a hőségverte archoz. Szabályos közökben kemény bakancsok verődnek a felső út kopogós földjéhez. Egyre közelebb döng a zaj I A sírásók húznak el mellettem. Vállukra vetve az ásó és kapa. Egyszerű eszközök, megrettegett hatalmi jelvények, melyek előtt nem számít bársony és rongy, arany vagy penész. Vermet ásnak mindegyiknek s rájuk habarják a szülő és temető föld göröngyeit, amelyekért annyi vér és verejték csorog. Szótlanok ! Az ő földjükön nem nóta terem, gyűrött kalapjukhoz nem simul száz-szorszép-bokréta. Csak a bús szerszámok pendülnek meg közben-közben, amint mennek, mendegélnek. Hívja őket az édes otthon, hiszen házuk kéményéből, no meg a szomszédos házak tetejéről már felcsap az alkonyi füst, ahogy így „fenn a hegyről egyre nagyobb árny hullik a völgyre." A nap fáradt tüze még utoljára aranyba foglal gyepes lankát, horpadt, virágos sírt, fát, bokrot, márványt és keresztet, hogy átadja helyét a leskelődő árnynak, sötétségnek. Korongja rövidesen eltűnik, elnyugszik s a „félföld lesz nyoszolyája." A ragyogó színek kiégnek, s lassan szitálva leszáll az est. A hold is elfoglalja égi trónusát, hogy végighúzza aranyos sugarát a pihenni készülő föld fakó arcán. S mire a csillagok is kigyúlnak az égi határban, meglebbenő szellők, lombos fá'k, kőbe dermedt sóhajok-panaszok, könnyek és bánatok komor titkokat kezdenek suttogni egymásnak !