Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - V. telekrész

311/ gyermekeiről. Az ezüstös színű, kovácsolt vaskerítés a puha föld hátán kemény igéket szónokol : alacsony vagyok. Játszó, apró fiúcska könnyű szerrel átkerülhet rajtam, De élőnek megvívhatatlan a korlát, melyet jelentek, mert élők és holtak közt állok, az élet és halál láthatatlan mesgyéjén. — Benn, a vasba öltözött palánk mögött színes, szelídarcú virágok hajladoznak, mosolyognak. A márvány emlék alján márványvederben margaréták, nefelejcsek habtestű szírmai fehérlenek, kéklenek. Az életnek halált győző erejéről, hatalmáról énekelnek. A sírkeresztek legtöbbször a vesztes gyász, a könnyes fájdalom gondolatát társítják. Már maga a hely, ahol járunk, az elmúlás beszédes valóságával nyűgöz és kötöz. Az emlékkövek alakja, gyakran komor színe csak fokozza bennünk a titokzatos halál leplezett arcával szemben érzett elfogódottságunkat. Annál meglepőbb azután, ha a gyászt idéző emlékek erdejében olyannal is találkozunk, ahol nem kínoz, gyötör a halál sújtó hatalma, ellenkezőleg a megbékélésnek, megnyugvásnak valami megmagyarázhatatlan érzése, felszabadító vigasztalása szól felénk a csendes kövek ajkáról. A sötétben is világoló tiszta tekintet, nyílt arc, egyensúlyt tartó mosolygó lélek nyugtató harmóniája sugárzik „Huber Cziczelle" síremlékéről. Testét nem a királyi márványok családjából faragták. Egyszerű, -szürkés kőruhába öltöztették. Mégis úgy hat, mint valami messziről itt