Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészete

15 sunk után más vizek más partjára szállítson. A temetés egyik legrégibb szertartása az emberiségnek. Megépül lassan a halottak egészen különálló, rokontalan városa a lélek halhatatlanságának hitével, megvallásával. Ez a mulandóság koszorúzta, állandóságról álmodozó lélek az idő árján sodródva nyugtalan szemekkel az örökkévalóság kikötőjét kutatja. Halál marja minden lépését s mégis az el nem múlás reményével és igényével telíti lelkét. Meghal, temet ugyan, de egy más világ honvágyán kívül, ez is jelzi az anyagi világ fölé való emelkedését. Csak az ember hal meg, csak az ember temet. Az állat elhull, az állatot elföldelik. Nyugvóhelynek juttatott városában, a temetőben művészetéhez folyamodik. Rákényszeríti az egészen más célok megoldására, melyek ég-föld távolságban állanak a földi élet elgondolásaitól, követelményeitől. Különleges bronz-, márvány alakjaival kőbe faragja, ércbe önti a halálról vallott felfogását, elsírja fájdalmát s az örök partok vigasztalásával táplálja sóvárgó reményét. Itt megépített lakásainál ugyan mit kezdhetne az építészet falaival, oszlopaival, párkányzatával, oromzatával, obeliszk]eivel ? Tudnak-e ezek az épülettagok az elköltözött ember nyelvén beszélni az ittmaradottakhoz ? Az élet köznapi dolgainak visszaadásával épen annak lennénk megölői, amit leginkább